Veszteség nélkül #2 - A szív zenéje

Második fejezet - A szív zenéje

Egy hónap is eltelt már azóta, hogy Voldemort eltűnt a föld színéről. Lezajlott a karácsony és az új félév ismét visszahozta a nyüzsgést a kastélyba. Elkezdődött hát Harry Potter utolsó féléve a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában.

Dumbledore ugyan még mindig nem tért vissza a portréjába, azonban Harry már egy kicsit jobban érezte magát. A karácsonyt azzal töltötte, hogy végiggondolt mindent az életében és bár nem teljesen, de elfogadta azt a tényt, hogy ő mindent megtett a barátaiért. Még ha nem is sikerült mindenkit megmentenie. Az új félév óta többet beszélt Ronnal, Hermionéval és a Weasley családhoz is hivatalos vacsorára valamikor a közeljövőben. Bár Hermionénak győzködnie kellett őt a meghívást illetően. Minden jobbra fordult egy kicsit és ő minden egyes nappal többet gondol Perselus Pitonra.

Maga sem értette sokáig, hogy miért, de kíváncsi lett a férfira, így eldöntötte, hogy kutatni kezd kicsit, hogy milyen ember is volt.

- Hermione, kérlek!

- Nem, Harry. Nem mehetünk Draco Malfoyhoz azzal, hogy „Szia, tudom, hogy rosszban voltunk, de most azért jöttünk, hogy Pitonról kérdezősködjünk!” - csóválta a fejét a lány.

- Nem fog minket kidobni, hiszen megmentettem őt a Winzengamottól! - szólt Harry.

- Én értem, de akkor is. Egyébként mi ez a nagy érdeklődés Piton Professzor után? Tudomásom szerint nem bírtad soha.

- Az igaz, de – kezdte Harry – rájöttem, hogy nem is ismertem igazán. - Hermione sóhajtott egyet.

- Nézd, Harry. Örülök, hogy jobban vagy, meg minden, de nem értem ezt a Piton dolgot.

- Te is tudod, hogy megtévesztett minket és mindvégig értem harcolt. Nem olyan volt, mint amilyennek mutatta magát – mondta Harry.

- Na jó, legyen. Keressük meg Dracot – adta be a derekát Hermione.

- Ki akarja megkeresni Dracot? - jött oda Ron, aki épphogy a végét csípte el a beszélgetésnek. 

- Mi – mondta Harry, majd felvázolta neki a helyzetet.

- És azt hiszed, hogy segíteni fog? Szerintem nem.

- Esélyes, de egy próbát megér – mondta Hermione.

- Köszönöm – mosolygott Harry.

Harryék ebéd után elindultak a Mardekár klubhelyiségébe. Az ajtó előtt épp Dracoba futottak.

- Potter – bólintott Draco köszönésképp.

- Draco – biccentett ő is.

- Mi is itt lennénk! - szólt Ron, de Herimione oldalba bökte. - Au!

- Beszélhetnénk, Draco? - kérdezte Harry óvatosan.

- Fontos?

- Nekem az. - Harry nem tágított. - Ha kell, akkor négyszemközt is jó – próbált javítani a helyzeten.

- Rendben – pillantott Ronra és Hermionéra, majd elindult a folyosón. Harry bocsánatkérő pillantásokat vetett két barátjára, majd követte a Malfoy fiút. Mikor kellő távolságba értek, Draco megszólalt.

- Nagy dolgot akarsz kérni, abban biztos vagyok – szólt Draco.

- Miből gondolod? - húzta fel a szemöldökét Harry.

- Mert a keresztnevemen szólítottál. Na ki vele, mit akarsz? - állt meg. Nekidőlt a falnak, majd várta az elkerülhetetlent.

- Nos... Tudom, hogy furán fog hangzani, de – kezdte Harry – információkat szeretnék Pitonról.

Draco talán még levegőt venni is elfelejtett. Miféle információkat? 

- Semmi olyasmi, ne ijedj meg! - nyugtatta meg Harry a reakcióját látva. - Csak... Meg akarom ismerni. Tudni akarom, hogy milyen ember volt. Mármint, amit nem mutatott.

- Miért? - kérdezte Draco. - Már meghalt. Miért érdekel, hogy milyen ember volt? Az érdekel, hogy miért segített nekem, anyámnak, apámnak vagy hogy miért áldozta fel magát, hogy megmentsen téged? A válasz az, hogy nem tudom. Ő remek keresztapa volt. Mindig mehettem hozzá, ha bármi bajom volt, mindig segített. Nem kivételezett velem soha, bár a keresztfia voltam, de soha nem tagadta meg tőlem a segítséget. Még Dumbledoret is megölte helyettem – remegett meg a hangja. -  Nem volt kifejezetten kedves, de mindig ott volt, ha szükség volt rá. Ilyen ember volt ő. - Draco szemei megremegtek egy pillanatra.

- Igen, én is azt hiszem, hogy ilyen volt. - Harry Draco mellé állt és ő is a falnak vetette a hátát. - Sokszor piszkált, meg mondogatta, hogy olyan vagyok mint apám. Semmirekellőnek is nevezett – mosolyodott el. - De tényleg mindig ott volt.

- Mert az is vagy – szólt Draco. - Egy semmirekellő griffendéles.

- Lehet – mosolygott még mindig Harry. - Ismered a családját?

- A szüleit már rég láttam, de vannak testvérei. Nem tudom hol vannak, vagy élnek-e még – válaszolt Draco. - Tudod, én szerettem a keresztapámat. Talán jobban, mint a saját apámat. Törődött velem.

- Velem is – bólintott Harry. Kellemes érzés járta át a szívét. Nem tudta miért, de úgy érezte, hogy egy kicsivel közelebb került Perselushoz. - Ott voltam, amikor meghalt. Végignéztem és nem tehettem semmit. Voldemort halálosan megsebezte – kezdte. - Mellette voltam az utolsó perceiben és semmit nem tehettem érte. - Draco Harry arcát fürkészte, miközben mesélt. - Utolsó erejével megosztotta velem az emlékeit.

- Az emlékeit? - lepődött meg Draco. - Miféléket?

- Az emlékeit anyámról. Lily Evans-ről – mondta Harry. Igen. Mert Perselus számára Lily sohasem volt Potter. - Szerelmes volt az anyámba, de az anyám az apámhoz ment feleségül. Mégpedig azért, mert az anyám nem tudta elfogadni azt, hogy Perselus a sötét oldalra húzott.

- Észrevetted, hogy már egy ideje a keresztnevén hívod? - mosolygott Draco.

- Azt hiszem, annyira természetes lett, hogy észre sem vettem – mosolygott Harry is.

- Kedvelted volna őt. Már ha több időtök lett volna – mondta Draco. - Hasonlítotok.

- Már más is mondta. Egyébként meg, így is kedvelem – szólt Harry. Draco erre nem tudott mit mondani, ezért tovább kérdezősködött.

- Hogy sikerült túljutnod a történteken? - kérdezte Draco.

- Sehogy – jött a gyors válasz. - Még mindig rémálmaim vannak.

- Ahogy nekem is. Szerintem ezen nem is lehet. Csak elfogadni – bólintott Draco.

- Köszönöm, Draco. Hogy segítettél – tette hozzá.

- Nincs mit, Harry – bólintott a fiú. - Te is segítettél. - Harry a keresztneve hallatán elmosolyodott. Draco elindult a hálókörlete felé, Harry pedig visszaindult a sajátjába.

Ron és Harmione már várták a fiút. - Na, mi volt? - kérdezték.

- Beszéltünk – mondta Harry.

- És? - kérdezték türelmetlenül. - Megtudtál valamit?

- Többet is, mint reméltem – mosolygott Harry. - Azt hiszem, meglátogatom Dumbledoret – szólt, majd elindult a kastély falai között.

 

Felérve az irodába McGalagony Professzorral találta szemben magát. 

- Áh, Mr. Potter – mosolygott Minerva. - Menjen csak – kacsintott. Harrynek rögtön leesett.

- Dumbledore Professzor..? 

- Már biztosan nagyon várja – bólintott Minerva, majd Harry kikerülte őt és berohant az irodába.

- Harry – mosolygott Albus a portrén.

- Professzor! Azt hittem... Azt hittem már nem is jön vissza! - remegett meg Harry.

- Volt egy kis dolgom, de tovább tartott, mint gondoltam. - Dumbledore egyenesen ránézett a félhold alakú szemüvege mögül. Harrynek ugyanaz az érzése volt, mint mindig. Mintha teljesen keresztüllátna rajta az igazgató.

- Professzor... Én...

- Gratulálok, Harry. Igazán bátran viselkedtél és nagyszerű voltál – szólt Albus. Harrynek jól estek a szavak. Annyira hiányzott neki Dumbledore Professzor!

- Dumbledore Professzor, Perselus... Ő...

- Igen, tudom. De Perselus? Mintha már másként látnád őt, mint régen – mosolygott Dumbledore. - Talán megváltozott valami?

- Uram, Perselus megosztott velem néhány emléket. Önről és az... Anyámról.

- Értem – mondta Dumbledore. - Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. A Horcrux dolgot. Bíztál bennem, de én-

- Nem. Megértem. Tényleg – mondta Harry. - Nem vagyok dühös Önre, vagy ilyesmi.

- Valami megváltozott, nem igaz, Harry? - kérdezte sejtelmesen Dumbledore.

- Ön belém lát, Uram. Nem tudok semmit eltitkolni Ön előtt.

- Szerelem? - kuncogott Albus. - Ezt nem vártam volna.

- Nem tudom, hogy az-e, Uram – pirult el Harry.

- Ha ezt Perselus hallaná! - hunyta be Albus a szemeit. - Harry... Te...

- Már késő, Uram – pillantott fel Harry. - Ő is itt hagyott.

- Sohasem késő, Harry. Sohasem késő, ha a szívről van szó.

Harry nem igazán értette mit akar ezzel a néhai igazgatója, de őszintén szólva Dumbledornál sohasem lehetett tudni.

- Az íróasztal aljában vagy egy retesz. Ha a jelszót megadod, kinyílik. Van benne számodra valamim, ami segíthet – szólt Dumbledore. - De helyesen használd! - Harry odament az asztalhoz, megtalálva a reteszt, egy hatbetűs jelszót kérő szerkezetet látott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beállította az első szót, ami az eszébe jutott. ARIANA. És a retesz kinyílt.