Rowen-Snape Krónikák #11 - Ébredés után

További bejegyzések »

Tizenegyedik fejezet -Ébredés után

Álmodtam. Azt álmodtam, hogy Perselus felébredt, nincs semmi baja. És hogy éppen engem hurrog le, amiért magamon próbáltam ki az ellenszert.
- Hagyd aludni még. Több napon keresztül nem aludt, biztosan fáradt – hallottam Albus hangját.
- Már akkor fáradt volt, mikor tőlem elment – hallottam egy másik hangot.
- Perselus – suttogtam.
- Hagylak titeket, úgy is van mit megbeszélnetek – mondta Albus, majd elhagyta a szobát.
- Bolond kölyök – hallottam Perselus hangját. – Így tönkretenni magad egy vénemberért.
- Nem is vagy vénember – suttogtam, majd észrevettem, hogy valami puhán fekszem. Mosolygást hallottam. Aztán hirtelen feleszméltem és felültem.
- Nem kellett volna még felkelned – szólt Perselus.
Mint kiderült, az a puha dolog Perselus mellkasa volt. Még el is pirultam volna, de a legfontosabb dolog az volt, hogy Perselus felébredt és kutya baja.
Egy ideig még néztem Perselus arcát, aztán éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. Perselus megijedhetett kicsit, de nem érdekelt. A férfi nyakába borultam és úgy öleltem, mintha ezer éve nem láttam volna.
- Perselus! – dünnyögtem a nyakába, mire átkarolt.
- Senna, mi a baj? Hé – simogatta a hátam, én meg nem bírtam abbahagyni a sírást.
- Annyira örülök, hogy élsz! Merlinre! A frászt hoztad rám! – borultam ki.
- Semmi baj, itt vagyok – mondta gyengéden.
- Megfordult a fejemben, hogy nem tudlak megmenteni és itt fogsz meghalni – szipogtam. – Ne haragudj!
- Miért kellene? – kérdezte.
- Nem akartalak megbántani aznap este. Csak kiborultam – engedtem el, majd kibontakoztam az öleléséből.
- Én meg azt hittem, hogy te utáltál meg. – Nevetnem kellett. – Most mi az?
- Soha. Soha sem tudnálak téged utálni. Ezt vésd az eszedbe. – Tekintetemet az övéibe fúrtam. Elmosolyodott.
- Hallom, hogy versenyeztetek, hogy ki találja meg hamarabb az ellenszert.
- Ez nem igaz. Jut eszembe! Ugye nem ittad meg Lumpsluck bájitalát? – lettem ideges.
- Nem, nem hiszem.
- Hála az égnek – fújtam ki magam. – Ki tudja miket kevert bele.
- Mi történt? – kérdezte Perselus.
- Nem számít – mosolyogtam. – A lényeg, hogy jól vagy. Kipihentnek érzem magam. Mennyit aludtam?
- Úgy 25 órát biztos, Albus elmondása szerint. Jól kiütötted magad – mondta.
- De megérte – pillantottam arra az arcra, ami számomra a legfontosabb a világon. – És még puha ágyikót is kaptam érte – nevettem.
- Arra ébredtem, hogy a mellkasomon szuszogsz – mosolygott Perselus. Elvörösödtem.
- Csak kipihentem magam.
- Ha ennek vége, beszélnünk kell – mondta Perselus komolyan.
- Igen, tudom – bólintottam. - Csak hadd élvezzem még ki ezt. Csak egy kicsit – dőltem vissza a mellkasára.
Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy ott feküdjek a mellkasán. Ahogy hallottam a szíve dobogását, úgy éreztem, hogy egy ütemre ver az enyémmel. Nem tehetek az érzéseimről. Csak érzem őket, és kész.
Nem tehetek arról, hogy szeretem. Csak szeretem őt, és kész.
Lehunytam a szemem és éreztem, ahogy forró ajkait a homlokomhoz nyomja.
Kérlek… Csak ma hadd maradjunk így még egy kicsit.

Rowen-Snape Krónikák #11 - Ébredés után

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum: 2017. október 24., kedd
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #10 - A borosüveg

További bejegyzések »

Tizedik fejezet - A borosüveg

Perselus POV

A francba már ezzel a nőszeméllyel! Dühös lettem. Mi ütött belé?
Sietve visszacammogtam a laboromba és ledobtam a pokrócot. Szétnéztem, nem jött vissza. Valószínűleg tényleg visszament a hálókörletébe. Mi rosszat tettem?
Lassan a bájital felé hajoltam. Hát ez már kuka. Nekiálltam eltakarítani, amit itt hagyott.
Nem akartam megbántani. Nem is tudom mi ütött belém, egyszerűen csak… furcsa volt a helyzet. Francba.
Elmentem lezuhanyozni, aztán előkotortam egy tiszta pizsamát. Kifelé jövet megláttam a „nekem szánt vacsorát”. Kibontottam. Némi hús, köret, saláta és… cékla? Sóhajtottam. Ezt mindet szeretem. Nem emlékszem, hogy valaha tett volna bármi olyat, amit nem szeretek. Talán túl szigorú vagyok vele és lehetnék kedvesebb. Csak egy kicsit.
Azt sem tudom, hogy kell kedvesnek lenni. Hogy értette, hogy még a tanára vagyok? Örülne, ha már nem lennék az? Megutált volna?
Régen azt mondta, hogy miattam jött a Roxfortba. Vajon megbánta?
Az íróasztalomhoz mentem. Még ki kell javítanom a dolgozatokat is holnap. Jobban megnéztem. De hisz ezek ki vannak javítva! Megnéztem őket. Lapoztam egyiket a másik után. az a bolond lány… Kijavította őket.
Leültem a fotelba. Jó, nem tudhattam. Persze, hogy fáradt volt! Tanult, a bájitalát főzte, és nekem is segített. Aztán még a dolgozatok is.
Hol az az üveg bor!?
Megkerestem az említett üveg bort, aztán megnéztem. Félédes vörös. Hétvége van, csak nem lesz baj, ha iszok belőle. Most úgy is kell, hogy kikapcsoljon az agyam.
Felbontottam, majd kikészítettem két poharat. Szerettem volna, ha megkóstolja velem. Lehet, hogy én, aki mindig az egyedüllétet szerette… Ennyire megszoktam, hogy itt van velem? Fenébe is…
- Francba – suttogtam a poharakra nézve, majd kitöltöttem mind a kettőbe. Egész jó illata van.
Nagyot sóhajtottam, majd kezembe vettem a poharat.
Még csak tizenhat éves. Tényleg folyton elfelejtem, hogy gyerek még. Nem, nem gyerek. Kiskorú. A francba is ezekkel az érzésekkel!
Meglötyföltem a poharat, majd lehúztam az egészet. Nem telt el már pillanat, émelyegni kezdtem. Összeszorult a mellkasom, majd nehezen kaptam levegőt.
- Méreg…? – esett ki a kezembe a pohár, és szilánkosra is tört. Lerogytam a földre.
Most tényleg így fogok meghalni? Esélyem sincs eljutni a szekrényig, hogy valamit ráigyak.  Még tudatomnál voltam egy darabig, de aztán elvesztettem az eszméletemet.
 
Senna POV

Ahogy felértem a szobámba ledobtam magam. Nem hiszem el, hogy azt mondtam Perselusnak, hogy Még a tanárom. Egyre nehezebben megy, hogy kezeljem ezeket az érzéseket.
Tudom, hogy ha esetleg elmondanám neki, esetleg, akkor is azt mondaná, hogy ez tanár-diák kapcsolat. Ami tilos. De csak akkor, ha ő is hasonlóan érezne. Viszont ő nem úgy tekint rám. Tudom. Érzem…
Ha úgy lenne, értené ezeket a kirohanásokat, mint a mai is.
Csakis érte tettem mindent, persze, hogy fáradt voltam. Pedig nem kérte. Nem kellett volna úgy lerohannom. Mi van, ha azt hiszi, hogy utálom, vagy ilyesmi?
Elmentem zuhanyozni, aztán az órára pillantottam. Vajon észre vette már a dolgozatokat? Vagy megnézte a vacsorát?
Meg sem köszöntem, hogy kijött és hozott pokrócot. Tényleg végigjárta a kastélyt értem?
Meg kellene nézni, hogy mit csinál. Még nincs késő, és holnap úgyis hétvége még.
Felöltöztem és úgy döntöttem, hogy megnézem. Lassan lesétáltam a pincébe. Elmondtam a három jelszót, majd beléptem. Szétnéztem a labornál, de nem láttam senkit, ezért beljebb léptem a szobába és akkor megpillantottam őt. Ott feküdt a földön eszméletlenül.
Gyorsan odarohantam hozzá, majd megláttam az összetört poharat, a borosüveget.
Megnéztem a pulzusát, ami nagyon gyengének bizonyult. Alig lélegzett, így előkaptam a pálcám.
- Invito Bezoár!
A követ beleraktam a szájába, de nem bizonyult elégnek. Óvatosan felraktam Perselust az ágyra. Óvatosan megnéztem az üveget. Nem éreztem rajta semmilyen illatot a boron kívül. Csodás.
Az az idióta! Gondolta, hogy leissza magát, vagy mi a szösz?
Mivel jobb ötletem nem volt, azonnal Albusért üzentem a hopp-hálózaton. Még nem pihent le, szerencsére, hamar itt tudott lenni.
- Mi történt, gyermekem? – kérdezte, ahogy megérkezett.
- Pe… Piton professzort megmérgezték. Azzal az üveg borral – mutattam neki. Adtam neki bezoárt, de nem úgy tűnik, mintha hatna. Valami komolyabb méreg lehet, de nem érezni semmit a boron.
- Így találtál rá? Magasságos Merlin! Azonnal a gyengélkedőre kell vinnünk! – szólt Albus. – És mi van az ellenszerrel?
- Időbe telik, mire elkészül. Valószínűleg többe, mint amennyi időnk van.
- Szólok egy bájitalmesternek – indult ki Albus.
- Dumbledore professzor!
- Mondd, lányom – fordult vissza.
- Az lehetőség lenne, ha adnánk neki Élő Halál Esszenciát – mondtam. – Azzal időt nyernénk. Egy jó nagy dózissal befagyazhatnánk az állapotát olyan 50 órára.
- Már annyi ideje sincs? – ijedt meg a professzor.
- Kérem hozzon segítséget, én nekiállok az ellenszérumnak. Előszök kitalálom, hogy mi lehet az alapja – mondtam. – Siessen!
Ahogy kimondtam, az Igazgató már ott sem volt. Odamentem Perselushoz.
- Fel ne mert nekem adni, megértetted? – suttogtam a nyakába, majd gyorsan nekiálltam az ellenszérumnak.
Később elvitték Perselust a gyengélkedőre. Ötszörös dózisú Élő Halál Esszenciával – ahogy tanácsoltam – 50 órára befagyasztották az állapotát. Most teljesen eszméletlen.
Meghagytak nekem a borból fél litert, a többit elvitte Horatius Lumpsluck professzor, hogy megpróbáljon ellenmérget készíteni.
Egész éjszaka dolgoztam, de csak odáig jutottam, hogy Nefelejcs-virág a méreg alapja. Ezzel már kezdhetek valamit.
Próbálgattam újra meg újra, de semmi sem sikerült.
- A francba! – vágtam földhöz az egyik bájitalt. - Gondolkozz… Az ellenméreg, amit készíteni akartam kimondottan kompatibilis növényi alapú mérgekre is.  Tehát, ha csalán és szurokfű és aszfodélosz gyökérre akartam specializálni a bájitalt, az azt jelenti, hogy ha a nefelejcs-virágban lévő toxint semlegesíteni bírja a borókagyökér, akkor… Invito Bájital Mesterfokon! – kiáltottam. Miután odarepült a könyv, kinyitottam. Lapoztam és lapoztam - Megvan! A borókagyökérben lévő mérgező toxint hatástalanítja a csalánfű! Vagyis, ha csalán és borókagyökér alapúra csinálom a bájitalt, amibe az aszfodélosz gyökér csökkenti a mérgezési rátát, akkor az azt jelenti, hogy… Megvan az ellenszer! – rohantam a hozzávalókhoz. Mivel minden megvolt hozzá, el is kezdtem főzni.
Ez eltart majd egy darabig, még jó, hogy Élő Halál Esszenciát használtunk. A rossz hír az, hogy itt kell lenni mellette, így egy szemhunyásnyit sem alhatok. Éppen ezért előkotortam minden Energia-főzet tartalékomat. És vártam.
A gyengélkedőben Lumpsuck professzor vizsgálta Perselust. A tünetekből próbált következtetni a méreg mivoltjára.
- Van már valami? – ment oda Dumbledore.
- Még semmi, Albus. Nem tudom, miféle méreg csinálhatta ezt vele – mondta Horatius.
- Vajon Senna talált már valamit?
- Albus, ha én nem találtam, az a lány sem talált semmit – bólogatott szomorúan Horatius.
Még épp hallottam a mondat végét, mikor beléptem a szobába.
- Van valami változás, Professzor? – kérdeztem.
- Lányom, szörnyen sápadtnak tűnsz – pillantott rám Albus a félhold szemüvege mögül.
- Nem aludtam két napja, Professzor, azért tűnök sápadtnak. Energia-főzeten élek. De találtam valamit – mosolyogtam, amennyire bírtam.
- Igen? Mégpedig? – kérdezte Horatius.
- Az ellenszert.
- Valóban? – ujjongott Albus. – Látod Horatius, megbízható ez a lány.
- Tényleg? – kérdezte Lumpsluck.
- De még idő mire elkészül. Még vagy 20 óra. Épp pontosan időre lesz kész. Mire elmúlik a bájital hatása. Nagyon kicentiztem – mondtam.
- A lényeg, hogy sikerüljön – mondta Albus.
- Milyen bájital? – kérdezte Horatius.
- Ó, tényleg. Élő Halál Esszenciát adtunk Perselusnak, hogy lelassítsuk a folyamatot. Hogy időt nyerjünk – mondta Albus.
- Mi? De akkor persze, hogy nem találtam semmit a tüneteknél! A bájital eltüntette őket! – lett mérges Horatius.
- Tünetek alapján akarta a mérget kideríteni? - kérdeztem. – Nagy tudásra vall. Viszont nem tehettem mást, mert belehalt volna. Viszont sietnem kell vissza, csak megnéztem Per… Piton professzort.
- Akkor mi megyünk is – indult el Albus. – Igaz, Horatius? – a bájitalmester vonakodva bár, de elindult.
Odasétáltam az ágyhoz. Néztem Perselus nyugodt arcvonásait. Mintha csak aludna.
- Ígérem, minden rendben lesz – simítottam végig az arcán, majd óvatosan megpusziltam. – Nem mintha hagynálak meghalni, nem igaz? – mosolyogtam, majd elhagytam a szobát. Nem is vettem észre, hogy valaki végig tanúja volt a történteknek. Az illető csak mosolygott félhold alakú szemüvege mögül.

Ismét egész éjszaka dolgoztam a bájitalon, mire kész lett.
- Nem kockáztathatok, nem igaz? – pillantottam a kész bájitalra és a borra. – Perselus, most kiderül, hogy mennyire lennék jó bájitalmester – fogtam egy adag bájitalt és lehúztam. Borzalmas íze volt, viszont nem éreztem szinte semmi hatást. Majd megfogtam a boros poharat, amit még Perselus tölthetett ki. Ám akkor benyitottak.
- Senna, mit csinálsz? – kérdezte Albus megijedve, amint látta, hogy a borospoharat emelem.
- Nem gondolja, Professzor úr, hogy teszteletlenül adom oda Perselusnak a bájitalt? – kérdeztem. – Természetesen kipróbálom előtte – kortyoltam bele a borba.
- Bolond lány! – rohant oda, hogy leültessen.
- Semmi baj sincs – motyogtam. Kissé szédültem.
- Dehogy nincs! Megmérgezted magad!
- Megittam előtte a bájitalt – mondtam. – Ha használ, akkor nem veszítem el az eszméletemet. Ennyi az egész – mondtam, majd köhögtem egy kicsit.
- Te lány! – Albus nagyon megijedhetett, hiszen láttam rajta. Még ültem egy kicsit, aztán jó mély levegőt vettem. Fáj egy kicsit a hasam, de csak a toxinoktól. Elmosolyodtam.
- Működik – nevettem, majd felálltam a kanapéról. Magamhoz vettem 2 üveggel, majd megszólaltam. – Kérem, ezt ne mondja el Perselusnak, rendben?
- A világért sem hoznám rá a szívinfarktust – mondta Albus bólintva egyet.
Amint felértünk a gyengélkedőre, összefutottunk Lumpsluckkal, kezében egy bájitallal.
- Á, Horatius. Már megvan az ellenszer – pillantott Albus a bájitalos üvegre.
- Ez biztosan használ majd – nyomta Albus kezébe a bájitalt.
- Az enyém is használ – mondtam.
- Így van. Miss Rowenét biztosra vesszük – bólintott Albus. – Magatokra hagyjunk? – kérdezte.
- Azt megköszönném – mosolyogtam az Igazgatóra, mire ő bólintott, majd kitessékelte magukat.
Egy ideig néztem a zárt ajtót, aztán Perselusra néztem. Ahogy észrevettem lassan kezdett múlni a bájital hatása. Pont időben.
Hát, nem pont így képzeltem az első csókunkat, de csak így tudom megmenteni az életedet. Kihúztam a dugót a bájitalos üvegekből, majd a számba vettem az összeset.
Perselushoz hajoltam, majd ajkaimat az övéire nyomtam. Óvatosan megnyomtam az ádámcsutkáját, amivel elértem, hogy kijjebb nyissa a száját. Miután átraktam a folyadékot a szájába, ismét ingerelni kezdtem a nyelőcsövét, hogy lenyelje. Ezt megismételtem a másik adag bájitallal is. És vártam. Vártam, de semmi sem történt. Én mindent megtettem, már csak arra kellett várni, hogy a bájital is megtegye a hatását.
Addig néztem őt, amíg egyszer csak elaludtam mellette.

Rowen-Snape Krónikák #10 - A borosüveg

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #9 - Hatodév

További bejegyzések »

Kilencedik fejezet - Hatodév

Perselus és Én azóta heti szinten új és új varázslatokat, átkokat és bájitalokat tanulunk. Beszélt Dumbledore professzorral erről, és ami aggaszt, hogy nem úgy tűnt, mintha meg lenne lepve. Az az öreg biztos takargat valamit. Nagyon hamar eltelt az év. A karácsonyt a nagyszüleimnél töltöttem, azután pedig ismét belefolytam a tanulásba. Perselussal egyre több időt töltöttünk együtt és kezdtük egyre jobban megismerni egymást. Melanietól eltávolodtam, ő pedig új barátokra talált. Egy kettő Mardekáros, egy két Griffendéles. A saját dolgaimra koncentráltam. Végig. A nyarat szintén a nagyszüleimnél töltöttem, aztán már volt, hogy bent maradtam a kastélyban.
Perselusnak és a tanároknak hála minden tantárgyból sikeres RBF-et tettem. Bár a tanulásunknak köszönhetően jóval afelett is vagyok már. SVK-ból és Bájitaltanból mindenképpen.
Mindeddig semmi nem történt, olyan, mintha béke lenne.
A hatodik évemet taposom a Roxfortban, vagyis idén múltam 16 éves. Három éve ismerkedtem meg Perselussal, azóta pedig már minden rezdülését ismerem. Tudom, hogy mikor nem érdemes vele szórakozni, mert morcos, tudom mikor jókedvű, pedig azt nem látni, higgyétek el.
De ő is ismer már annyira, hogy tudja hol kellett keresni, ha nem talált. Sokszor előfordult, hogy a torony tetején talált meg.
És persze ha magunk vagyunk, már tegezem. De szigorúan csak akkor, ezt a lelkemre kötötte.
Éppen bájitalt kotyvasztottam, amikor visszaért a hozzávalókkal.
- Jó illata van – szólt az érkező.
- Ez bájital, nem étel. Ennek szaga van – nevettem.
- Valami ellenszer? – hajolt felé.
- Óvatosan! – húztam vissza. – Lehet, hogy szembe köp. Minden rendben ment?
- Igen, csak elfáradtam. Szóval? – kérdezte Perselus.
- Ellenszérum lesz. De még nem az igazi – vontam le az eredményekből a következtetést. Lezártam, és nagyot sóhajtva leültem.
- Csalán? – kérdezte Perselus a végeredmény felé hajolva.
- Az – bólintottam. – De valami fura reakcióba lép az egész a szurokfűvel és… áh.
- Mit akarsz elérni vele? – ült le mellém.
- Ellenmérget.
- Fáradtnak nézel ki. Miért nem pihensz? – kérdezte, mikor felálltam a székről és csészéért indultam. – Van időd rá bőven.
- Még az első szegmensen sem jutottam túl – vettem le a csészéket, majd forrázni kezdtem a teafüvet. – Ez egy nagyon bonyolult bájital lesz.
- Segítsek benne? – kérdezte.
- A kihívás a lényeg – mosolyogtam, majd beízesítve elé tettem a teáját. Nem szeretném belevonni, hiszen pont neki készül a bájital.
- Kaptam egy üveg bort – ivott bele a teájába. – Az egyik ismerősömtől kaptam. Valamelyik este megkóstolhatnánk.
- Kiskorú vagyok, Perselus. Nem ihatok – csóváltam a fejem.
- De megkóstolhatod. Persze előtte letesztelem milyen íze van.
- Hát persze – hunytam be a szemeim.
- Biztosan jól érzed magad? Ettél? – kérdezte Perselus.
- Ne aggodalmaskodj annyit. Gondoskodom magamról rendesen – mondtam.
- Nem aggódok.
- Tudom, te senkiért sem aggódsz.
- Valami bajod csak van és ez így nem igaz – felelte.
- Túlságosan rád nőttem, nem igaz? – kérdeztem váratlanul.
- Talán – válaszolta. – De én nem bánom.
Ránéztem és jó pár pillanatig az arcát néztem, miközben a teáját itta. Tudtam, hogy mit adtam fel érte. De megérte.
Valóban olyan mogorva alak, mint amilyennek az elején mondták. Nem empatikus és kedvesnek sem mondható. Karakteres arca folyton szigort és keserűséget áraszt. Egy megkeseredett fiatalos tanár képét árasztja a világ felé. Nem aggódik az emberekért, nem megértő, stílusa pedig egyeseknek bántó lehet.
De, amit én látok… Az teljesen más. Néha, ha nagyon figyelek, és ő egy kicsit meggyengül, látni engedi azt a férfit, aki legmélyen belül. Aki szintén nem empatikus, nem kedves. Nem megértő, nem aggódó típus, de a végletekig odaadó, szeretetteljes ember, aki vágyik a szeretetre. Csak valamilyen okból adódóan – talán, hogy önmagát védje -, beburkolózik a saját maga alkotta falak mögé és csak ritkán enged belesni oda.
És én ebbe az emberbe lettem szerelmes, talán már azelőtt, mielőtt ráeszméltem volna.
Bár ő nem tudja - és nem is akarom, hogy megtudja -, miatta adtam fel mindent. A családomat, a jövőbeli terveimet, hogy azzá a jövőé formáljam, ami összefonódik az övével. Minden perc, amit vele töltök, öröm. Lehet, hogy hét év van köztünk, lehet, hogy most éppen a tanárom. De ha eljön az az idő, mégpedig el fog jönni, mikor egyenlő felekként állunk majd egymás mellett, ha kikerülök az iskolapadból, el fogom mondani neki ahogy érzek. Már ha ezt, amit érzek egyáltalán szavakba lehet önteni.
- Folyton elfeledkezek arról, hogy kiskorú vagy. – Perselus hangja rázott vissza a valóságba.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Észrevettem ám – tette le az üres csészéjét.
- Micsodát? – tettettem a hülyét és beleittam a teámba.
- Mi bánt? Egyfolytában engem néztél. Tudod, hogy mindent megbeszélhetsz velem – mondta komolysággal a hangjában, szemkontaktust keresve velem.
- Tudom – bólintottam. – De semmi baj sincs – álltam a szemkontaktust egy darabig, de aztán inkább félrenéztem.
- Azért nézel félre? – Hallottam, hogy jól szórakozik.
- Ennyire szórakoztató vagyok? – kérdeztem némi megbántódással a hangomban.
- Nem. Csak… – Nem igazán tudott mit mondani.
- Azt hiszem lepihenek – álltam fel a fotelból. – És még Dumbledore professzorral is beszélnem kell.
- Megharagudtál? – kérdezte Perselus enyhe megrökönyödéssel a hangjában.
- Csak fáradt vagyok. Ennyi az egész – mondtam. – Csomagoltam vacsorát. A szokásos helyen találod – mosolyogtam rá. – Jó éjt, Perselus.
- Senna! – állt fel, de otthagytam. Meg se vártam, hogy mondjon valamit. Talán féltem meghallgatni.
Annyit agyaltam út közben, hogy az igazgatói iroda helyett a griffendéles torony tetejére mentem inkább. Hűvös volt az idő, de a csillagok teljes fényükkel ragyogtak és jól láthatóak voltak.
Sokáig lehettem kint. Gondolkoztam mindenféléről. Mit kellene csinálnom, hisz közeledik a RAVASZ vizsga. Konkrét célom volt, hogy mit csinálok, de néha elvesztettem az utat. Ilyenkor ide jöttem, hogy felfrissüljek. Csak talán ezt nem télen kellene. Kicsit fáztam.
Erre, mint egy kívánság, egy pokrócot éreztem a hátamon. Felnéztem és Perselussal találtam szembe magam. Nem szóltam semmit, csak visszanéztem a csillagokra.
- Kerestelek az egész kastélyban – mondta. Elég megrovóan hangzott.
- Megtaláltál – suttogtam.
- Meg fogsz fázni – mondta, majd leült mellém. – Nem ilyenkor kellene kitalálnod, hogy ide jössz. A tél közepén.
- Kérsz a pokrócból? – néztem rá.
- Inkább menjünk vissza – szólt. – A tűz mellé.
- Jó itt – hunytam be a szemem.
- Nem kérdés volt, hanem parancs.
- Ó, már parancsokat is osztogatsz? Először kinevetsz, most meg ez?
- A tanárod vagyok – mondta morcosan.
- Még igen – mosolyogtam rá, majd felálltam, ráterítettem a pokrócot Perselusra és otthagytam a meglepett férfit.
- Nem értelek – kiabálta utánam.
- Ne kiabálj, takarodó van már – szóltam vissza.
- Mi az, hogy még igen? – suttogta maga elé Perselus, majd kezébe kapta a pokrócot.

Rowen-Snape Krónikák #9 - Hatodév

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #8 - Következmények és Szintfelmérő

További bejegyzések »

Nyolcadik fejezet - Következmények és Szintfelmérő

Másnap a napom úgy kezdődött, hogy az igazgató hívatott. Valahogy éreztem, hogy ez apámhoz köthető. Út közben találkoztam Perselussal és együtt mentünk fel. Nem szólt semmit, de én tudtam, hogy mi történt. Apám ott volt az igazgató irodájában.
- Senna! - ölelt meg édesapám, amint meglátott.
- Mi történt, apa? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna.
- Kérvényeztem a házváltásodat – kezdte apa. – Nem tudom, hogy történt.
- Mint mondtam – kezdte Albus -, a Süveg döntése szent és sérthetetlen. Nem válthat házat senki csak úgy, kedve szerint.
- De ő vérbeli hollóhátas! – kelt ki magából apám.
- Mi lenne, ha meghallgatnánk, hogy ő mit szeretne? – szólt közbe Perselus.
- Kicsoda maga? – kérdezte apám.
- Perselus Piton, a Marekár ház feje – válaszolt.
- A Hollóhátba menni, azt szeretne!
- Nem – mondtam.
- Micsoda? – kérdezte apám.
- Nem akarok a Hollóhátba menni – válaszoltam. – A Süveg tiszteletben tartotta a kérésemet és teljesítette. Az kellene még, hogy átrakass oda! – mondtam sziklaszilárd tekintettel.
- Mégis mi az, hogy kérésedet teljesítette...? – Apám nem hitt a fülének.
- Úgy, hogy én nem akartam a Hollóhátba menni. Mardekáros szerettem volna lenni.
- De… Ez lehetetlen! Több ezeréves klán becsületét szégyeníted meg azzal, ha nem leszel Hollóhátas! Édesanyád mit mondana erre? – kérdezte Apa sóhajtva.
- Azt mondaná, hogy igaz, hogy belé, lett nevelve a Rowenek hagyománya, de… semmi baj nincs abból, ha nem Hollóhátas leszek – idéztem félig meddig anyám utolsó szavait.
- Kizárt dolog, hogy ezt mondaná!
- Akkor nem ismerted őt elég jól. Ezt még ő mondta nekem a halálos ágyán, mert tudta, hogy én más vagyok. Hogy olyan élet kell nekem, amit magam választok. Nem, amit mások diktálnak nekem – mondtam.
- Kizárt, hogy ezt mondta! Főképp utolsó szavaival!
- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, Igazgató Úr – kértem bocsánatot. – De nem lehetek Hollóhátas, ha nem vagyok odavaló.
- Semmi baj lányom, mind tudjuk, hogy a Süveg tudja mit csinál – mosolygott Albus, én pedig visszamosolyogtam.
- Akkor mi lesz azzal a szintfelmérővel, Piton professzor? – mosolyogtam a férfira és indultam volna.
- És ha visszaviszlek a Beauxbatonsbe? – kérdezte apám, mire visszafordultam.
- Ha ezt megteszed – kezdtem -, akkor most láttál engem utoljára – mondtam jeges tekintettel. Jól feladtam neki a leckét. Perselus figyelte a jéghideg tekintetemet, valószínűleg megijedhetett tőle. Nem látott még így. Igen, vérbeli Mardekáros vagyok. – Mehetünk? – mosolyodtam el, majd elindultam az ajtón.
Nem tudom, az apám mikor mehetett haza, de kaptam később egy levelet az apai nagyszüleimtől, miszerint kitagadtak a Rowen vagyonból és mindenből, ami ahhoz köthető. Viszont így anyám egész öröksége kettőnk között oszlik el Melanieval, amiért megbontottak valami egyességet, vagy mit. Melanie sírt nekem, hogy ő ezt nem akarja, és hogy szeret engem meg minden, de nem tudott mit tenni. Ahogy én sem. Ez az ő döntésük volt.
 
Ahhoz képest, hogy úgy volt másnap írom a felmérőket, egy teljes hetet kaptam pihenni és elintézni a dolgokat. Kaptam órarendet, bejártam órákra.
Éppen a szintfelmérő akárhányadik részét írtam. Már nem is számoltam. Perselus a tanári asztalnál ült, én pedig az első padban. Időnként felnézett a dolgozataim javításából, hogy megnézze, hogy vagyok.
Kitagadott a családom, nincs senkim 13 évesen. Szerintük, hogy lennék?
Na jó, nem teljesen tagadtak ki, mert az anyai nagyszüleim a pártomat fogják. Ők lettek a gyámjaim, meg minden ilyesmi.
De… Milyen világot élünk? Egyetlen dologért, amiben más vagy, a családod – legalább is amit annak hittél – egyszerűen kivet magából, mint egy gennyes kelést a szervezeted? És még engem neveznek a klánom vesztének. Melaniet meg a reménységének. Hagyjuk már.
Felálltam a padból és egy újabb dolgozattal gazdagítottam a Perselus előtt tornyosuló kupacot.
- Ne pihenjünk? – nézett fel a kupacból.
- Ez azért mondja mert maga fáradt, vagy azért, mert én nézek ki annyira rosszul? – kérdeztem.
- Mindkettő. – Legalább őszinte volt.
- Akkor legyen. Éhes vagyok – mosolyodtam el. Hogy bírok rá mosolyogni, mikor belülről majd szét vet a keserű valóság?

Perselus felállt az asztalától, kinyújtóztatta tagjait és elindult kifelé intve utánam, hogy kövessem. Én szó nélkül megtettem néma kérését.
- Milyen itt tanítani? – kérdeztem. – Hallottam, hogy tavalyi évtől tanít itt.
- Tűrhető – válaszolta. – Néha nehéz. A gyerekek nagy része öntörvényű. – Bólintottam. Ezzel egyetértettem. Alig pár napja vagyok itt, mégis amit láttam a tanulók felől… nos, legyen elég, hogy szükség van pár erős kézre itt nevelés céljából. – És te, hogy érzed magad itt?
- Jobban, mint vártam – mondtam, mire egy furcsa pillantást kaptam. – Legalább is a körülmények után – tettem hozzá. – Milyenek a dolgozataim?
- Vegyes. Bájitaltanból és Sötét varázslatok kivédéséből nagyobb a tudásod jóval, mint ami a szinted lenne. – Itt vigyorogtam egyet. Két kedvenc tantárgyam. – Átváltoztatásból és mágiatörténetből gyengébb vagy, mint a többiek, a többi körülbelül a szinted.
- Utálom a történelmet – adtam meg a választ.
- És az átváltoztatás?
- Mindig félre transzformálom, mert… sosem arra az állatra gondolok, amire kellene – nevettem. – Nagyon elkalandozok közben. Meg nem is értem, mire jó.
- Attól még tantárgyak – mondta Perselus. – Jövőre RBF. Fel kell tornáznod őket, különben nem lesz jó az összkép. És azért a Kiválóért Bájitaltanból is meg kell dolgoznod – eresztett el egy nagyon enyhe mosolyt, majd egyenesen az ebédlő felé vette az irányt. Én követtem.

Végignéztem Perseluson. A ruha szinte mindenhol takarta a testét, legfőképpen az alkarját. Úgy volt rajta a ruha, hogy véletlenül se csússzon fel. Elkomorodtam.
Tudtam, hogy hallottam már valahol a Perselus nevet. Még azelőtt, mielőtt Ollivander említette volna. 
Avery mondott róla valamit, még amikor járt hozzánk. Mielőtt csatlakozott volna Tudjukkihez. Valószínűleg akkor Perselus is Halálfaló. Valóban az lenne? Mondjuk Voldemort meghalt. Vagy ha nem is, nagyon gyenge, és elbujdosott, amikor Harry Pottert megtámadta és visszaütött rá az átok. Két éve volt, elég nagy port kavart még Franciaországban is, így az egész történetet tudom.
Ha Perselus veszélyes lenne, Dumbledore professzor nem hagyná, hogy itt dolgozzon. Biztosan van valami emögött. Talán lesz rá alkalmam, hogy erről kérdezzem.
Néha beszélek Melanieval. Annyira össze voltunk nőve, hogy nem tudtunk teljesen elszakadni egymástól, még ha ezt is kérték tőlünk. Pont ezért is volt az, hogy sokszor odarohant hozzám, csak úgy beszélgetni pár szót. Ahogyan most is.
- Senna! Várj! – szaladt oda hozzám Mels. – Elnézést. Beszélhetnék Sennával pár szót?
- Persze – bólintott Perselus. – Az ebédlőben leszek – mondta, majd bevonult.
- Mi a baj, Mels? – pillantottam rá. Rég láttam ilyen feldúltnak.
- Avery bácsit látták nemrég Roxmortsban – mondta.
- Hogy mi? Az lehetetlen.
- De igaz. Még az újságokba is benne volt – nyomott a kezembe egy Reggeli Prófétát. Tényleg benne volt. Kezeim ökölbe szorultak. – Ha ez igaz, akkor szólnod kell apának. Ő tudja mit kell tennie.
- Nem szólnál neki te?
- Nem tehetem – ingattam meg a fejem. – Nem beszél velem. De rád talán hallgat.
- Rendben – bólintott Mels. – És Senna?
- Mi az? – Melanie megölelt és arcát a mellkasomba fúrta.
- Vigyázz magadra, kérlek – engedett el, majd elrohant. Én rápillantottam az újság címlapjára, majd összeszorítottam a kezem.
Besétáltam az ebédlőbe és leültem az asztalhoz legelöl. Jó messze Perselustól, amit észre is vett. Miközben ettem, a cikket olvastam. Tényleg látták Roxmortsban, valamint hozzá kötnek egy teljes család meggyilkolását. Arra lettem figyelmes, hogy a szemeimből forró könnyek potyogtak az újságra. Én nem szoktam sírni. Nem én. De nem bírtam abbahagyni. Ököllel ráütöttem az újságra, aztán egy kezet éreztem meg a vállamon. Felpillantottam. Perselus volt az.
- Hogy történhettek így a dolgok? – kérdeztem szinte magamtól. – Nincs itt, még sem szabadul senki Voldemorttól. Ez nem igazság.
- Nem kellene ilyesmivel foglalkoznod még – mondta Perselus színtelen hangon. – A tanulmányaiddal kell csak törődnöd, mint egy gyereknek.
- Többet ismerek a világból, mint amennyi látszik. Lehet, hogy csak 13 vagyok, de ezt – mutattam az újságra. – Ezt nem hagyom!
- Ezt nem itt kellene megbeszélnünk – nézett körbe Perselus. – Egyél, aztán a laboromban megbeszéljük egy tea mellett, mit szólsz?

Bólintottam, magamhoz vettem némi ételt még, aztán felkaptam az újságot.
- Mehetünk is – mondtam, majd elindultam kifele, de aztán megvártam, mert rájöttem, fogalmam sincs merre van a laborja.
A laborhoz érve betessékelt három jelszó után, majd leültetett az egyik foteljába. Körbenéztem. Egy Pincéhez képest meglepően kellemes volt a légkör. Olyan nyugodt. Mindenhol könyvek voltak, gyertya, beljebb érve üstöt, főzetes szekrényt láttam. Arrébb pedig egy raktár helységet, ahol valószínűleg a magán hozzávalói voltak.
- Kellemes hely – mondtam visszaérve a körútról, és látva, hogy a teáink már az asztalon voltak, leültem.
- Ezt tőled hallom először, Dumbledore után – mondta, majd leült ő is és kortyolt egyet a teájából. – A többség rémisztő helynek találja – nézett körbe. – Nekem pont megfelel.
- Ugyan. Mindenkinek kell egy nyugis hely, ahol gondolkodhat. Egy bájital labor és ez itt mellette – mutatok a kisebb könyvtárra. – Nagyszerű ez a hely – mosolyodok el.
- Mennyit tudsz Voldemortról? – tért a lényegre Perselus.
- Éppen eleget – válaszoltam. – Ne haragudjon, csak… Gyűlölöm. Tudja, Avery egy nagyszerű nagybácsi volt. Amikor megszülettem, ő tartott először a kezeiben anyám után. Mindenhol ott volt, mellette nőttem fel – mondtam.
- Avery, akiről az újság is írt? – nyelt egy nagyot Perselus.
- Igen – bólintottam. – Ismeri őt, ugye? Halálfaló volt ő is.
- Ő is – ízlelgette Perselus ezt a két szót. – Szóval tudod. – Megváltozott a hanglejtése. Éreztem.
- Tudtam, mit kell észrevennem – mondtam mosolyogva, hogy enyhítsem a légkört.
- Nézd, én – kezdte volna, de közbevágtam.
- Amikor kicsi voltam, Avery mindenhová magával vitt. 3 éves lehettem – kezdtem. – Anyám akkor már terhes volt a húgommal, így apám minden figyelmét neki szentelte. Amit nem is bánok – tettem hozzá. – Anyám nagyszerű asszony volt. Avery is imádta. Ha mosolygott, minden bajunk elszállt. Még nekem is – hunytam be a szemem. – Aztán… Jött a háború. Melanie a háború közepén született. De ez nem is lényeges. Hanem az, hogy Avery felesége és újszülött fia ott halt meg az 1972-es kereszttűzben. – Perselus csak figyelte, ahogy én mesélek. – És nem, nem a halálfalók ölték meg őket. Hanem a rend. A Főnix Rendje. – Hallottam, ahogy Perselus nyög egyet.
- Nem tudtam róla. Tényleg nem – mondta.
- Szó sincs arról, hogy neheztelnék rájuk ezért, vagy ilyesmi. Nem tudhatták, hogy ott vannak – mondtam. – Csak Averynek sok volt. Anyám belehalt a szülésbe, a családját elvesztette, aztán minket meg a Rowenek hagyatékaként kezdtek nevelni. A Deloth vonalból szinte semmit sem akartak ránk hagyni. Sem eszméket, sem bármi mást. A sok fájdalom az eszét vette, aztán Halálfalónak állt. Megmutatta a Sötét Jegyét is. Láttam. – Óvatosan Perselus csuklójára néztem.
- Azért tudtad, mert nem mutatom? – kérdezte Perselus.
- Nem – mondtam. – Igazából Averyt hallottam egyszer önről beszélni. De ez nem lényeges.
- Már hogy ne lenne lényeges? – morgott Perselus.
- Nem minden Halálfaló rossz ember – mondtam. – Csak emberek, akik rossz dolgokba keveredtek, vagy muszáj rosszat tenniük a túlélés érdekében.
- Nem hiszed, hogy én rossz ember vagyok? – kacagott Perselus enyhe szarkazmussal a hangjában.
- A legkevésbé sem. Másként nem akartam volna önnel annyira találkozni. És én hiszem, hogy a sors akarta, hogy mi találkozzunk – pillantottam rá.
- Tizenhárom évesen még nem ilyenekkel kellene foglalkoznod – szólt keserűen.
- Azt hiszi, hogy maradhatott volna ezek után minden úgy, mint ha mi sem történt volna?
- Nem, azt nem. De talán élhetnél egy kicsit gyerekként. Még egy kicsit. – Perselus rám nézett.
- Próbáltam, de nem ment. A Beuxbatonben mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Apám szintúgy. Tenni akarok valamit és ezt csak úgy tudom, ha minél több mindent tanulok meg. És minél többet tudok meg. Az információ a legfontosabb ebben a helyzetben. És tudom, hogy az a szemét vissza fog jönni. – Erre felvetette a fejét.
- Tudjukkire gondolsz?
- Nem halt meg. Érzem a zsigereimben és én harcolni fogok ellene. Akár Harry Potterrel, akár Nélküle – mondtam.
- Ezeket nem pont veled kellene megbeszélnem, te jó ég. – Perselusnak láthatóan fogalma sem volt mit mondjon, annyira letaglóztam. – Beszéltél valakivel erről?
- Kivel tehettem volna? Apámmal, aki mindig is ötévesként kezelt? Ön az első, akinek elmondtam – mondtam. Furcsa. Tényleg neki mondtam el először.
- Miért bízol bennem ennyire? Már a kezdetek óta, amióta csak találkoztunk. Észrevettem – mondta Perselus.
- Úgy érzem, hogy megbízhatok önben. Teljesen.
- Erről beszélnem kéne Albussal. Nem gond? – kérdezte Perselus.
- Nem. Tegyen ahogy jónak látja.
- És mit vársz tőlem? – kérdezte Perselus.
- Ó, ha én azt elmondanám – mosolyodtam el. Mire szigorú pillantásokat kaptam. – Rendben van – adtam meg magam. – A segítségét.
- Segítséget? Mégis mivel kapcsolatban?
- Átkok, ellenátkok, főzetek… Mintha Aurornak képezne. SVK és Bájitaltan mesterfok. Ezt kérem – néztem komolyan a szemeibe. – Egyenlőre.
- Egyelőre? – kérdezett vissza.
- Igen. Egyelőre.

Rowen-Snape Krónikák #8 - Következmények és Szintfelmérő

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #7 - A beosztási ceremónia – Úgy tudtam!

További bejegyzések »

Hetedik fejezet - A beosztási ceremónia – Úgy tudtam!

Perselus és én megérkeztünk a kastélyba. Perselus csak annyit mondott a pálcákról, hogy valószínűleg testvérpálcák, ezért reagáltak úgy, ahogy. Láttam a professzoron, hogy eltűnődött a pálcák titkán, ám nem mondott semmit. Sebaj, majd én kutatok kicsit.
- Professzor? – kérdeztem.
- Igen?
- Tényleg nagy a roxforti könyvtár? Azt mondják, hogy itt van a legnagyobb varázsgyűjtemény az országban.
- Valószínűleg a kontinens legnagyobb könyvtára – mondta Perselus. – Amit igénybe is vehet, bizonyos keretek között.
- Az remek lenne – mosolyogtam.
- Senna! – hallottam Melanie hangját a távolból, aztán már rohanni is láttam felénk.
- Ne ordíts, Mels! – csitítottam.
- Ez a kastély hatalmas! – kiáltott. – Bocsánatkérően pillantottam Perselusra.
- Ne hangoskodj. Mit csinálsz itt? Az elsősökkel kellene lenned – róttam le.
- Tudom, de nem akartam nélküled ott lenni.
- Ő a húgom, Melanie – mutattam be őt Perselusnak. – Mels, ő itt Perselus Piton professzor.
- Ó, hát megtaláltad! – örvendezett, mire elvörösödtem. – Mels! – Perselus csak pislogott, majd intett, hogy menjünk utána.
Mikor odaértünk a nagyterembe hatalmas látvány fogadott. A mennyezet varázslattal át volt alakítva és mindenhol halvány fények pislákoltak.
- Hűha, ez gyönyörű – pillantottam körbe.
- Igen, az – mondta Perselus, Melanie pedig átment az elsősökhöz. – Itt fogják a nevedet olvasni. Ha hallod a nevedet, kimész, aztán a fejedre rakják a süveget és az beoszt egy házba. Ha ez megvan, leülsz a háztársaid közé – magyarázta Perselus. – Elmondjam még egyszer? – kérdezte tőlem, biztosan a fejem miatt, amit vágtam.
- Nem, minden oké – mosolyogtam.
- Akkor mi a baj? – kérdezte értetlenül.
- Csak meglepődtem, hogy eddig magázott, most meg simán letegezett – nevettem. Mintha láttam volna, hogy Perselus kissé elvörösödik, ezért inkább tereltem a témát. – Inkább közelebb megyek. Majd találkozunk a szintfelmérőn – mosolyogtam, és otthagytam. Csak nézett utánam egy darabig. Ha tudtam volna, hogy nem kell a szintfelmérőig várnom arra, hogy találkozzunk, inkább ott sem hagyom.
Annyira nem értettem ezt a dolgot. Nem vagyok az a könnyen megnyíló, mosolygós ember. Azonban mióta Perselussal találkoztam, minden megváltozott. Vele sokkal könnyebb minden. Egész életemben őt kerestem, tudom. Érzem. Ő az, aki mellett mindig ott kell lennem igaz, Anya? Ez a dolog a pálcáinkkal is, nem lehet véletlen. Az, amit Ollivander mondott. Az, hogy mindvégig veled akartam találkozni. Érzem, hogy megváltozik az életem. Nem tudom, hogy jobb lesz-e vagy rosszabb, de ha te benne vagy Perselus, akkor semmi sem számít.
- Senna Rowen! – hallottam egy hangot előröl. Valószínűleg a nevemet olvassák. Mély levegőt vettem, kifújtam, aztán elindultam a Teszlek süveg felé. Oldalra pillantva láttam Perselust, aki valami megmagyarázhatatlan ok miatt ideges volt, aztán láttam Melanie-t, akinek szájáról azt olvastam le, hogy Hollóhát. Elmosolyodtam, mikor odaértem.
- Minden rendben? – kérdezte McGalagony professzor, majd bólintottam.
- Sajnálom, húgi – tátogtam úgy, hogy biztosra vettem, hogy látta és le tudta olvasni. Talán még Perselus is látta. Talán még Édesanyám is látta odafentről. Megéreztem a fejemen a Süveget. Elidőzött egy darabig, aztán lehunytam a szemem.
- Okos, merész! Tudásvágya az van, éles eszű is!
- Ez az, ezek Hollóháti tulajdonságok – suttogta Melanie, hogy én nem hallhattam.
- De ravasz, agyafúrt és küzdeni akarás csörgedezik az ereiben!
Féltem. Féltem, hogy a Hollóhátba rak a Süveg és nem lehetek Piton professzor közelében. Tudtam, hogy nekem ő a sorsom, a végzetem.
- Kérlek – suttogtam néma fohászként a Süveghez, talán elérek valamit vele. – Könyörgök…

- Mardekár! – kiáltotta a süveg. Erre a szóra hatalmas kő esett le a szívemről. Még láttam, hogy Melanie sírva fakad, még láttam, hogy Perselus elmosolyodik. Szemeimből könnyek potyogtak. Az öröm és hála könnyei.

- Nem lesz olyan könnyű, mint hiszed – hallottam a Süveget. Én csak ingattam a fejemet.

- Tudom, mit kell tennem. Most már végre tudom. Köszönöm – suttogtam, majd egy puszit nyomtam a Süvegre. Mindenki engem nézett. Az igazgató felé fordultam, aki felém biccentett. Vissza biccentettem, Perselusra mosolyogtam, majd odamentem a Mardekárosokhoz.

- Úgy legyen! – kiálltott a süveg, majd folytatták a névsor olvasást. Természetesen Melanie a Hollóhátba került.

Örültem a Mardekárnak, örültem Perselusnak, örültem Melanienak. Most még nem akartam foglalkozni semmivel, pedig tisztában voltam a következményekkel, ha Melanie még nem is volt. Tudtam, hogy milyen a családom, apám családja, de tudtam, hogy Édesanyám örül ennek odafent. Viszont ezzel nem kevés bajt zúdítottam a nyakamba, ahogyan a Süveg is mondta. De akkor még nem érdekelt. Ami azt illeti, utána sem.

Rowen-Snape Krónikák #7 - A beosztási ceremónia – Úgy tudtam!

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #6 - A sorsdöntő találkozás

További bejegyzések »

Hatodik fejezet - A sorsdöntő találkozás

A huszonkét éves Perselus Piton a tanév eleji dolgokkal foglalatoskodott. Igyekezett mindent elrendezni az új diákok érkezéséig. De egészen nyugodt volt, amit furcsállt is. Az első iskolai év, amit tanárként kezd a Roxfortban. És valami azt súgta, hogy ez az év másabb lesz, mint bármi eddigi.
Tekintete az iskolai aktákra tévedt. arra lett figyelmes, hogy az egyik kiemelkedett a többi közül.
- Albus? Ez micsoda? – mutatott a dossziéra Perselus, mire Albus közelebb jött.
- Áh – mosolyodott el Albus. – Az a dosszié Senna Rowené. Harmadéves lesz nálunk.
- Nem elsős? – lepődött meg Perselus.
- Nem, az első két évét franciaországban járta a Beauxbatonsbe.
- Miért?
- Mert az apja nem akarta, hogy Voldemort idején ide járjon. Nem is hibáztatom érte – mondta Albus.
- Hm… Szóval most ide jön? És milyen házba? – érdeklődött Perselus.
- Mivel egy Rowen, nagy eséllyel a Hollóhátba kerül. De majd a süveg eldönti - mondta Albus. – Láttam mostanában csodákat.
Perselus tovább olvasta a lapokat, aztán megakadt a szeme valamin. – Bájitaltan?
- Ó igen, a lány rajong a bájitalokért. Nagy reménység. Kifejezetten örült, hogy egy olyan bájitalmester fogja tanítani, mint amilyen te is vagy – mosolygott Albus.
- Majd meglátjuk, mennyire nagy reménység – morogta Perselus, ám Albus látta rajta, hogy kissé felderült. – Mi ez a Rowen-Hollóhát összefüggés?
- A Rowenek Hollóháti Hedvig egyenes ági leszármazottjai, így a Hollóhátba kerültek mindig, ami az iskolai házakat illeti – magyarázta Albus. – A húga is most lesz elsős, Melanie Rowen.
- Értem. És mi van, ha nem oda kerül?
- Nos, azt még én sem tudom.
- Hogy-hogy? – lepődött meg Perselus.
- Mert még nem fordult elő.

1982. szeptember 01. King Cross pályaudvar

Senna és Melanie – Richarddal egyetemben ballagtak a kilenc és háromnegyedik vágány felé. A két lány már alig várta, hogy odaérjenek. Mindkét lány izgatott volt – Melanie az iskola újdonsága miatt, Senna pedig a Perselus Pitonnal való találkozás miatt.
- Apa, siessünk! - rohant előre Senna, ámulva nézve közbe a Roxfort expresszt.
- Várjatok már – nevetett Richard. Búcsúzás után minden diák elfoglalta helyét a vonaton.

Senna rögtön helyet foglalt, kezében egy vastag, bőrkötéses füzetet szorongatva. Melanie vele szemben ült le.
- Ne már, megint az a füzet van nálad? – nevetett Melanie.
- Ez te nem értheted – nézett Senna a füzet borítójára.
- Tudom, ebben a saját készítésű bájital receptjeid vannak – forgatta a szemét. – Alig várod, hogy megmutasd őket annak a Piton professzornak, nem igaz?
- Így van – mosolyodott el Senna. – A Roxfort lesz az én új otthonom.
- Ha már Franciaországból kiutáltak – mondta Melanie.
- Nem értették a tehetségem – fonta keresztbe karjait Senna.
- És miből gondolod, hogy ez a Piton professzor fogja érteni? – nevetett a fekete hajú lány.
- Mert ő bájitalmester – magyarázta Senna.
- Hacsak le nem harapja a fejed közben – hallottak egy hangot mellettük.
- Miért? – kérdezte Senna.
- Azért, mert ő a legmogorvább tanár egész Roxfortban – vigyorgott a fiú. – Egyébként Dylan McCall, harmadéves, griffendél.
- Majd kiderül – mondta Senna. – Senna Rowen, harmadéves.
- Hollóhát! – vágta rá Melanie.
- Vagy nem – suttogta Senna.
- Melanie Rowen, első éves, hollóhát!
- Honnan tudod, hogy Hollóhát, ha még be sem osztottak? – kérdezte Dylan.
- Mert mindig oda kerül a családunk – magyarázta Melanie.
- Vagy nem! – robbant ki Senna. – És ha nem? Nem biztos, hogy hollóhátas leszek.
- De igen, biztos! – vigyorgott Melanie nővére éretlenségén.
- Majd meglátjuk!
- Szóval Piton professzor miatt jöttél át a Roxfortba? - kérdezte Dylan.
- Ő volt a fő indok – válaszolta Senna.
- Szegénykém. Magas lóra ültél, csak nehogy leessél – vigyorgott a fiú. Senna válaszolni sem tudott, mert benyitott egy prefektus az ajtón.
- Aludjatok kicsit, aztán vegyétek át az iskolai talárt! Pár óra és megérkezünk!
- Nagyszerű – kuporodott le Senna az ülésre, hogy pihenni tudjon.
- Na? Nem beszélgetünk? – kérdezte Dylan.
- Nem – fordult be Senna, majd elaludt.
Arra ébredtek, hogy ismét jött a prefektus. Átvették a talárokat, magukhoz vették a kis cuccukat, ami a kabinban volt, majd várták az érkezést.

Perselus épp a vonat elé igyekezett, mert Albus őt bízta meg, hogy Sennát rendezze el. Hiába harmadéves, neki is át kell esnie mindenen, mint egy elsősnek. Azt is el kell neki mondania, hogy írnia kell egy szintfelmérőt. Biztos, ami biztos, hogy hol áll a tudása.
Hangtalanul suhant a poros úton, majd megállt a parton, ahová feltehetőleg a csónakok érkezni fognak. Nem volt ellenére ez a feladat, hiszen érdekelte az új Bájitaltan reménység. Elmosolyodott a címen. Valaha őt is ezzel a címmel illették, azóta pedig a szorgalmának és a bájital szeretetének hála lassacskán bájitalmester címet szerzett.
Mire gondolataiból feleszmélt, már látta a csónakokat közeledni. Az elsőben Hagridot vélte evezni. Miután befutottak a csónakok, odament Hagridhoz.
- Áh, Piton professzor. Senna Rowent keresi, igaz? Idehozom önnek mindjárt – mosolygott a félóriás, majd eltűnt a gyermekek között. Perselus még hallotta, hogy néhol nevelő célzatú megjegyzéseket tesz a gyerekeknek.

- Senna Rowen? Jöjjön ide hozzám! – hallott Senna egy hangot egy kicsit távolabbról. Elindult a hang irányába, de előtte Melaniet Dylanre, és pár elsősre bízta.
- Én vagyok – állt meg a hatalmas ember előtt, nagyot nyelve.
- Á, szóval itt vagy – mosolygott. – Hagrid vagyok. Most odaviszlek Piton professzorhoz, mert keres téged. Kövess kérlek – indult el Hagrid.
- Piton professzor? Máris? – nyelt egyet idegesen a lány, majd maga után húzva a kis bőröndjét, amit nem engedett elvinni, elindult.
- Hagrid, jó lenne, ha a jobb oldali kapunál mennétek, mert a bal oldalt van valami kúszó növény – magyarázta Perselus, miután odaértek. – McGalagony professzor az imént mondta, hogy beakadt oda pár diák.
- Rendben! Jaj, itt a lány – mutatott Sennára Hagrid és már ott sem volt.
Perselus és Senna egy ideig egymást nézték. Senna ideges volt, Perselus meg nem tudta, hogy kezdje a mondandóját.
- Senna Rowen vagyok – kezdte a lány.
- Igen, tudom – válaszolt Perselus, majd sóhajtott egyet. – Perselus Piton professzor vagyok. Én leszek a bájitaltan tanára, illetve a Mardekár házvezetője vagyok.
- Én… Tudom ki ön – mosolygott Senna. - Szóval Mardekár?
- Igen. Hamarosan beosszák majd egy iskolai házba. Kövessen – indult el Perselus, Senna pedig követte. – Mivel ön már harmadéves, ezért önre más szabályok vonatkoznak. A beosztási ceremónia után pihenhet, de holnap reggel írnia kell egy felmérő tesztet – magyarázta Perselus.
- Gondolom azért, hogy megtudják milyen szinten állok egyes tantárgyakból – elmélkedett Senna.
- Pontosan.
- Bájitaltanból is lesz? – kérdezte Senna.
- Igen. Reményeim szerint – mondta Perselus, majd rájött, hogy mit is mondott. – Úgy értem, természetesen. – Senna elnevette magát. – Még ki is nevet? Szép, mondhatom.
- Ne haragudjon, csak… Szóval… Egészen mást hallottam önről a vonaton.
- Valóban? Erre megyünk – mutatta közben az utat.
- Meghallották, mikor a húgommal beszélgettünk erről az átiratkozós témáról – kezdte Senna, Perselus pedig figyelmesen hallgatta. – Meghallották az ön nevét, és az egyik harmadéves azt mondta, hogy maga a legmogorvább tanár Roxfortban.
- Az én nevemet mondta? – kérdezte Perselus.
- Igen, mert tudtom szerint maga a legjobb bájitalmester az országban és szerettem volna önt megismerni és… - Senna nem tudta, hogy mit mondhatna.
- Vagyis azért jött át franciaországból, hogy engem megismerjen? – kérdezte Perselus.
- Úgy nyolcvan százalékban igen – bólintott a lány. Jobb elmondani az igazat, úgy gondolta.
- És a maradék húsz? – kérdezte Perselus. Persze tudta, hogy ez már személyes kérdés, de a fene egye meg, az egész beszélgetés személyesnek indult!
- A húgom is a része – kezdte Senna. – Nem lenne jó, ha egyedül lenne. – Perselus bólintott. – A másik az, hogy keresek valakit.
- Kit?
- Nem tudom.
- Így nehéz lesz megtalálni – mondta Perselus enyhe mosollyal.
- Az is lehet, hogy ön az, akit keresek – állt meg Senna. Perselus hátranézett, majd percekig egymás tekintetét vizslatták.
- Mennünk kellene – mondta Perselus.
- Nem tudok – válaszolt Senna.
- Miért?
- Mert beakadt a bőröndöm és nem mozdul – vigyorgott Senna. Perselus sóhajtott egyet, majd segített kiszedni.
- Miért hozott magával ekkora bőröndöt? Odaadhatta volna és felvitték volna a hálókörletébe – ingatta a fejét Perselus rosszallóan.
- Azért – pillantott Senna a bőröndre –, mert ebben olyan dolgok vannak, amiktől nem akarok megválni. Egy pillanatra sem. – Perselus bólintott, majd elérték a kastélyt. A férfi elővette a pálcáját, majd intett vele a kapu felé. Aztán arra lett figyelmes, hogy a lány feljajdul.
- Mi történt? – fordult hátra.
- A pálcám – vette elő Senna a pálcáját. – Felforrósodott. – Perselus megnézte a pálcát. – Azt hiszem reagál.
- De mire? – kérdezte Perselus, majd Senna összeérintette a pálcáját Perseluséval.
- Az ön pálcájára.

Folytatás E/2-ben Senna szemszögéből!

Rowen-Snape Krónikák #6 - A sorsdöntő találkozás

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #5 - Iskolakezdés… A Beauxbatonsben?

További bejegyzések »

Ötödik fejezet - Iskolakezdés… A Beauxbatonsben?

1979. augusztus 31. Abszol út
A tizenegy éves Senna Rowen éppen az apjával Richarddal Ollivander pálcaboltjába tartott. Richard a lányt a franciaországi Mágus-akadémiára iratta, a Beauxbatonsbe. Tekintettel a Londonban uralkodó helyzetre, ami a Sötét Nagyúr miatt fennállt, ez volt egy – gyermekeit egyedül nevelő – apától a legreálisabb döntés. Az már más dolog, hogy Senna nem nézte ezt jó szemmel. Igaz, a tanévkezdéshez kellő dolgokat Londonban veszik meg, másnap indul a járat Franciaországba. A nyolc éves Melanie, Senna húga addig az anyai nagyszülőknél van, amig ezt elintézik.
- Apa, nem értem miért kell nekem odamennem. A Roxfortba szeretnék járni, mióta az eszemet tudom! – morgott Senna.
- Tudom. De amig ez a helyzet van Londonban, nem biztonságos. Ígérem, ha minden rendbe jön, roxforti diák leszel – nyugtatta Richard.
- Így hogy találkozok azzal, akivel kell? – kérdezte Senna suttogva.
- Kislányom, ez az egész csak fantázia – mosolygott Richard.
- Szerintem meg nem. Mond, Avery bácsi miért nem jött? – kérdezte Senna, mire Richard arca elkomorodott.
- Tudod, Avery bácsi nem jön többet.
- Meghalt?
- Nem, de talán számunkra már igen – szólt Richard. Örült, hogy megérkeztek, mert így nem kellett tovább vesézni a dolgot. Avery Deloth még Elizabeth halála után halálfalónak állt és Voldemort eszméit kezdte követni. Nem szükséges ezt neki még tudni.
- Áh, üdvözlöm – mosolygott Ollivander, amint meglátta Richardot. – Elizabeth és Richard lánya, ha nem tévedek.
- Senna vagyok, uram – mosolygott a lány.
- mintha tegnap lett volna, hogy a szülei betértek hozzám az első pálcájukért – nevetett a férfi. – Na gyere, van itt számodra valamim – szólt, majd eltűnt a polcok között. Senna közelebb lépett, majd várta, mikor jön vissza.
Három pálcát tett le Ollivander a pultra a dobozával együtt. A három pálca közül, csak egy tűnt úgy, mintha engedelmeskedne.
- Ez, Cérdrusfa, főnixtoll és 12 és fél hüvelyk.  Működik, de mégsem lenne jó első pálcának. Esetleg tartaléknak – magyarázta Ollivander. – De érdekes. A szüleid pálcájának hasonlatai egyik sem. Akkor nézzük – tűnt el megint a polcok között.
- Apa?
- Nincs baj kicsim. Kicsit nehezen megy – mosolygott Richard, ám valójában ő sem értette mi van.
- Apa? Bizsereg a kezem – szólt Senna.
- Mi?
- Bizsereg? – jött elő Ollivander. – Akkor hívd.
- Hívja? – kérdezte Richard.
- Igen. Ezek szerint van itt egy pálca, ami elfogadta őt. Csak nem tudni melyik. Hívd egy Invitoval. Rajta – mosolygott Ollivander.
- Hát oké – suttogta Senna. – Invito Pálca! – Ám nem történt egyéb, csak remegett az egyik oszlop. - Invito Pálca! – szólalt meg határozottan, mire elborult az egész oszlop pálcasor és egyetlen pálca landolt Senna kezébe. – Hűha!
- Mi történt? – kérdezte Richard. – Nem varázsolt még soha pálca nélkül.
- Több oka lehet – jött közelebb a férfi. – Nézzük csak… Magyalfa, sárkányszívizomhúr és 13 hüvelyk. Hm… Milyen érzés?
- Kellemes tapintása van, pont beleillik a tenyerembe.
- Hm… Érdekes. Felettébb érdekes.
- Mégis mi olyan érdekes? – kérdezte Senna.
- Emlékszem minden pálcára, amit valaha eladtam. És ennek a pálcának a testvére Perselus Piton pálcája.
- Perselus Piton..? – ejtette ki a számára oly kellemesen csengő nevet. – Ki Ő?
- Ő most végzett a Roxfortban. Tehetséges Bájital mester lesz belőle majd, bizony ám – mosolygott Ollivander.
- Perselus Piton és bájitaltan – pillantott a pálcára Senna elmerengve. – Ezt a pálcát szeretném – mondta.
- Még szép, ő is téged szeretne – mosolygott Ollivander.
- Perselus Piton – ejtette ki mosolyogva a nevet Senna. – Hamarosan… találkozunk.

Rowen-Snape Krónikák #5 - Iskolakezdés… A Beauxbatonsben?

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #4 - A jövőért

További bejegyzések »

Negyedik fejezet - A jövőért

1980. július 31. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, London

Perselus fel alá járkált. A tény, hogy most születik Lilly és annak a rohadék Potternek a gyereke nem tette szebbé ezt a napot. A Nagyúr Potteréket keresi, Lilly nincs biztonságban és ő semmit nem is tehet!
-    Ezt nem hiszem el – suttogta Perselus ingerülten. - Ezt nem hiszem el! Valamit tennem kell! – vicsorgott, majd elindult Albus irodájába.
-    Rejtse el őket! Kérem! – kérte Perselus keservesen.
-    És mit ad nekem ezért cserébe?
-    Akármit.
 
1981. október 24. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, London

Perselus épp Albus irodájában volt. Éppen arról bizonyosodott meg, hogy kellőképpen védelmezik-e Lillyt és a kisfiát, hiszen Voldemort még mindig őket keresi.
- Perselus, ne idegeskedj. A Fidelius-bűbájnak elégnek kell lennie, hogy védelmezze őket – szólt Albus.
- De komolyan azt hiszi, hogy Black jó lesz a titokgazda szerepére? Az a nyomorult még azt is elátkozná, aki segít neki!
- Ne légy ilyen pesszimista, Perselus. Black a kicsi Harry keresztapja. Nem bántaná a fiút – érvelt Albus.
- Remélem, tudják mit csinálnak.



1981. október 31. Goddrick’s Hollow

Perselus és Albus a Potterék háza előtt álltak. Fogalmuk sem volt, hogy mi történt. James és Lilly meghaltak, a kis Harry pedig egyedül sírt a kiságyban, egy villám alakú sebhelyjel a homlokán.

Perselus berohant a házba, fel a lépcsőn – elmellőzve a halott Jamest – majd a halott Lillyt megpillantva lerogyott, és sírva magához ölelte őt.
- Albus! Hogy történhetett ez? Azt mondta, hogy megvédi őket!
- Nem tehettünk semmit. A titokgazda elárulta Voldemortnak Lillyéket – szólt Albus.

- Black..!

- Nem, nem ő volt a titokgazda. Hanem Peter Pettigrew.

- Mi legyen ezek után? – rogyott le Perselus.

- Voldemort eltűnt. Valószínűleg ahogy megtámadta Harryt, történt vele valami – szólt Albus. – Tenni akarsz valamit? Akkor maradj itt Bájitaltant tanítani, közbe kémkedj nekem a halálfalókról. Ezzel megvéded a fiút.

Perselus nem hitte, hogy jól hall. Hogy ő kémkedjen a világos oldalnak?
-    Segítsen – nézett Albus Perselusra.
-    Rendben, segítek.
A kis Harry akkor a Privet Drivera került a Dursleyékhez. Perselus elfogadta a Bájitaltan tanítását és közbe próbált kémkedni a világos oldalnak.
Ám fogalma sem volt, hogy a következő évben találkozik egy olyan személlyel, akihez foghatót még soha sem ismert és ezáltal a végzete, ami eddig folyton a nyomában járt most átalakul valami egészen mássá.

Rowen-Snape Krónikák #4 - A jövőért

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #3 - Az ok, amiért gyűlölöm Pottert

További bejegyzések »

Harmadik fejezet - Az ok, amiért gyűlölöm Pottert

1975. május 17. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, London
Perselus Piton nem értette, hogy mit imád annyira Lilly azon a semmirekellő Potter kölykön. Potter és a barátai miatt Lilly már szinte egyáltalán nem is foglalkozik vele, nem hogy még barátkozzanak is. Mégis hogy fajult idáig a dolog?  Bár az RBF vizsgákra való felkészülés kicsit elfeledtette vele a dolgokat, így utána már megint többet foglalkozik velük, mint kéne.
- Mr. Piton! – hallott egy hangot maga mögül a fiú. – Áh, Lumpsluck professzor – fordult meg. – Mit tehetek Önért?
- Lesz egy kis összejövetel a hétvégén, szeretném ha eljönne – vigyorgott Lumpsluck.
- Ott leszek – bólintott Perselus. – Ha most megbocsájt, órám lesz.
- Persze, menjen csak. – Perselus elindult ki a kastályból, az udvaron át éppen az átváltozás tanterem felé.

- Nézzétek, ott van Pipogyusz – vigyorgott James, majd a Tekergőkkel együtt elállták Perselus útját.
- Hogy ityeg, Pipogyusz? – kérdezte a falnak támaszkodva Sirius Black, nyomában Remus Lupinnal és Peterrel.
- Mit akartok? – kérdezte Perselus kicsit sem kedvesen. Tudta, hogy ha eldurran az agya, abból bajok lesznek.
- Tudjuk, hogy Lilly után futkosol – jött közelebb James. – Azt is tudjuk, hogy sárvérűnek nevezted nemrég.
- Semmi közötök hozzá! – szólt Perselus összeszorított fogakkal. Ő nem úgy akarta azt a napot. Egyáltalán nem, csak kicsúszott a száján veszekedés közben. De senkit sem érdekel a magyarázat.
- Ajánljuk, hogy tartsd magad távol Lillytől, Pipogyusz – vette elő James, Remus és Sirius is a pálcájukat.
- Nem ti fogjátok megmondani, hogy mit tehetek és mit nem – vicsorgott Perselus. Több sem kellett a fiúknak.
- Wingardium leviosa! – kiáltott James, pálcát fogva Perselusra, ami rögtön felemelte a fiút az égbe.
- Eresszetek el! – kiáltott Perselus, mire Sirius folytatta. Pálcáját Perselusra fogta, majd többször megpörgette őt a levegőben, nem egyszer nekiütköztetve őt a fának. Vérző arccal kalimpált a levegőben, hátha eléri a pálcáját. Amint elérte, Capitulatus-t küldött Siriusra, de elejtette a pálcát.
- Te kis..! – húzta össze a szemei James, majd átkot akart küldeni, de abban a pillanatban egy távolról érkező bűbáj kirepítette a kezéből a pálcát. A pálca nélkül James nem tudta fentartani a bűbájt, ezért Perselus lezuhant.
- Elég legyen! – kiálltott a megmentő lány, Lilly személyében. – Mégis mit csináltok Perselussal? Azonnal hagyjátok abba!
- Mi csak… - védekezett volna James, ám az érkező Dumbledore professzor beléfagyasztotta a szót.
- Miss Evans, kísérje el Mr. Pitont a gyengélkedőre. Maguk pedig – nézett a négy jó madárra. – Büntető munka egy hétig.
- De én nem is csináltam semmit! – védekezett Peter.
- Az lehet – tolta feljebb Albus a szemüvegét. – De esze ágában sem volt segíteni, így ez ugyanolyan, mintha csinálta volna.
Perselus óvatosan feltápászkodott. Lilly odament segíteni neki, azonban Perselus ellökte a kezét.
- Egyedül is fel tudok menni – morogta. – Eddig is. Mindig is. Most is – indult el egyedül felfelé. Albus és Lilly szomorú szemekkel nézett utána.

- Perselus? – kukkantott be Albus a fiú hálószobájának ajtaján.
- Menjen el – suttogta Perselus. A professzor beljebb jött.
- Hidd el, szükség van ilyenkor egy emberre, akivel beszélgetni tudsz – ült Perselus ágyának szélére. A fiú összekuporodva feküdt az ágyon, felhúzva térdeit. Albus óvatosan megérintette a vállát. - Hát jó. Akkor megyek. Tudod hol találsz – állt volna fel, de Perselus megszólalt.
- Miért?
- Mit miért, fiam?
- Miért van itt? Miért kell ezt nekem elviselnem? Mintha bármiről is tehetnék! – szorította össze Perselus a fogait.
- Ez ellen nem lehet mit tenni fiam. Csak annyit, hogy erősebb leszel. Erősebb, mint bármelyik másik és elrejteni a haragod.
- De mi értelme? – ült fel a fiú.
- Úgy nem leszel sebezhető. És egyszer, majd jön valaki, aki ennek ellenére is lát téged olyannak, amilyen vagy – borzolta össze Perselus haját a professzor.
- És ki lesz az?
- Ó, azt nem tudni még. De tudni fogod. Itt – érintette meg Albus Perselus mellkasát.
- Mikor?
- Majd, ha eljön az idő, fiam. Majd, ha eljön az idő. – Perselus bólintott.
- Várni fogom. – Albus elmosolyodott.

- Citromport?

Rowen-Snape Krónikák #3 - Az ok, amiért gyűlölöm Pottert

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák

Rowen-Snape Krónikák #2 - A Rowenek hagyatéka

További bejegyzések »

Második fejezet - A Rowenek hagyatéka

1967. október 10. Michigan, Rowen kúria

Richard Rowen fel alá mászkált a hallban. Idegességét fokozta, hogy a fenti hálószobából keserves sikolyok hallatszottak, visszhangozva szinte az egész házban. Elizabeth Deloth éppen az imént említett hálószobában vajúdott. Éppen készült életet adni a következő Rowen-generációnak.
Richard éppen a bába boszorkányt várta, hogy a biztonságos hopp-hálózaton ideérve segítsen világra hozni a kislányát.
Richard, mint aranyvérű Rowen leszármazott öt éve kötötte össze az életét Elizabeth Deloth-tal, akinek az édesanyja volt boszorkány. A Rowen vérvonal egyeneságról leszármazottja Hollóháti Hedvignek, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola néhai alapítójának, éppen ezért a Rowenek generációk óta a Roxfort Hollóhát házának üdvöskéi. A Teszlek süveg soha, egy Rowen leszármazottat sem tett más házba a Hollóháton kívül, de nem is aggódtak emiatt.
Richard lépcsőnyikorgásra lett figyelmes, majd felpillantva Avery Delothot látta lejönni a lépcsőn, aki Elizabeth öccse.
- Minden rendben? – kérdezte Avery, miközben leért a lépcsőn.
- A bába még nincs itt – válaszolt Richard. – Talán valami történt.
- Semmi baj nincs – tette Avery nyugtatólag a férfi vállára a kezét.
- Remélem – sóhajtott Richard.
- Valószínűleg Liz holnap életet ad egy egészséges kislánynak. Erre kellene gondolnod – mosolygott a fiú.
- Igen, igazad van – nyugodt meg egy pillanatra, majd megérkezett a bába.
Aznap éjjel Elizabethnek szörnyű fájdalmak árán sikerült világra hoznia a lányát, aki a Senna Rowen nevet kapta.

1971. január 22. Michigan, Rowen kúria

Az alig három és fél éves Senna az édesapja ölében ült. Nem igazán értette mi történik körülötte, hiszen még kicsi volt, hogy megértse, húga születik éppen. Tudta, hogy valami nagy esemény lehet, hiszen az egész ház nyüzsgött az emberektől, az édesapja viszont ideges volt.
- Apa? Mi történik? Miért ideges mindenki? – kérdezte Senna, miközben apja letörölt egy könnycseppet a saját szemeiből.
- Tudod kicsim, Anya nagyon beteg. A doktorbácsik igyekeznek meggyógyítani, de anyának nagyon fáj – válaszolt a férfi, igyekezve visszatartani a könnyeit.
Sötét korszak volt ez. A Varázslók háborúja nemrég kezdődött, de már javában tartott. A Rowenek igyekeztek kimaradni a nemrég alakult Főnix rendjének dolgaiból, de Voldemort seregei senkit sem kíméltek. Ha nem lett volna elég, hogy ilyen korban kell világra hozni egy csecsemőt, még Liz állapota is súlyosbította azt.
Elizabeth újbóli terhessége nem tett jót az állapotának. Mikor Senna egy éves volt, kiszökött a hóba. A szülei egész éjjel keresték őt, végül megtalálták, de Elizabeth akkor nagyon megfázott és még mindig nyoma maradt a szervezetében.  Tudták, hogy nagyon veszélyes megtartani a babát, de Liz nem tágított. Nem akarta elvetetni. Viszont az utolsó hónapok nagyon legyengítették a szervezetét, így nem sok esélyt láttak rá, hogy Liz élve megúszhatja a szülést.
Egész nap hangos sikolyok hagyták el a hálószobát, azonban ezek abban a percben most abbamaradtak. Helyette kisbaba sírás hallatszott, majd kinyílt a hálószoba ajtaja.
Richard letette Sennát a fotelba, majd megindult az ajtó felé, amin éppen az orvos lépett ki nyomában a bábával és a kislánnyal. Richard hol az orvosra nézett, hol a bábára, de szomorú arcukat meglátva azonnal tudta, hogy baj van. Berohant.
- Liz! – rohant az ágyhoz Richard és megfogta felesége kezét.
- Richard – mosolyodott el Elizabeth erőtlenül.
- Minden rendben lesz, drágám – szorította meg a kezét.
- Ne légy buta – suttogta a nő. – Rengeteg vért vesztettem. Kérlek, idehívnád Sennát? – Richard vonakodva bár, de felhozta a kislányt, majd Liz bólintására magára hagyta őket.
- Anya?
- Gyere ide – szorította magához Liz a lányát. – El kell mondanom valamit. – A kislány anyja mellkasára hajtotta a fejét, majd úgy hallgatta utolsó szavait.
- Tudom, hogy beléd lett nevelve a Rowenek hagyománya, de… Hidd el, semmi baj nincs abból, ha nem Hollóhátas leszel. Jól jegyezd meg, amit mondok, oké? – A kislány bólintott, szürke szemeit az anyjáéba fúrta. – Ha a Roxfortban találsz valakit, akivel kapcsolatban érzel dolgokat, ne habozz, tégy meg mindent, hogy mellette maradhass. Bármit.
- Milyen érzések? – kérdezte a kislány.
- Tudni fogod a szívedben, és a pálcád is rezonálni fog. Csak tegyél meg mindent. Érted?
- Igen, Anya.
- És vigyázz a húgodra. Vigyázz rá nagyon – suttogott Liz, majd köhögő rohamot kapott. A hangra bejött az orvos és Richard is.
- Senna, ne felejtsd el ezeket – szorította Liz a mellkasára a kezét. A kislány sírva fakadt, ezt látva kivitték őt onnan.  Elméjében még visszhangoztak anyja utolsó szavai.
Majd a köhögés abbamaradt. Végleg.

Rowen-Snape Krónikák #2 - A Rowenek hagyatéka

Bejegyezte: Senna Rowen
Dátum:
Megjegyzések: 0 megjegyzés

Cimkék: Rowen-Snape Krónikák