A fájdalmas emlékek is a történetünk részei by Senna Rowen Snape
Cím: A fájdalmas emlékek is a történetünk részei
Kategória: Anime, Naruto
Műfaj: Tragédia, Dráma
Szereplők: Uzumaki Naruto, Uchiha Sasuke
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Shounen-ai
Fejezetszám: 1 - Befejezett: igen - Korhatár: R-12
Ismertető:
„AZ EMLÉKEK FÁJNAK, DE A MÚLT AZ A MÚLT MARAD.
MÉG HA EL IS JÖN AZ IDŐ, KÉRLEK NE FELEJTS.”
Két ember, akik sem együtt, sem egymás nélkül nem tudtak létezni. Két fiú, akik csak sodródott a világgal, amiben mindketten éltek. Egy csillagzat alatt feküdtek, de mégsem fogták egymás kezét, miközben lehunyták szemeiket. És most eljött a búcsú ideje, ami mint egy hurok, összehúzza karmait a szőke hajú fiú nyaka körül úgy, hogy már levegőt venni sem képes. De az utolsó pillanatban, mint egy villámcsapás, belehasít a felismerés, hogy ezzel még nincs mindennek vége. Nincs, mert egyszer még találkoznak úgy, ahogy annak idején. S akkor talán már nem lesz, ami visszafogja őket attól, amely oly régóta kijárt már nekik.
"Isten Veled."
Emlékek. Fájdalmas emlékek, melyek úgy szaggatják szét a szívem, mintha ezer kés vagdosná egyszerre. Hosszú ideje élek már ezzel a fájdalommal. Megannyi elmúlt perc, melyet nélküled töltöttem el és úgy érzem, a szívem szakad meg, hogy tudom... Ez már nem fog megváltozni.
Hányszor is képzeltem, hogy álom volt csupán az, hogy akkor és ott, örökre elveszítettelek. Egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy te valaha is eltűnhetsz erről a világról. Mindig is erősnek és legyőzhetetlennek tartottalak. Azt hittem, hogy te mindenen átjutsz, mindent túlélsz és előkerülsz majd kivillantva a híres félmosolyod és azt mondod majd, hogy minden rendben van. A mai napig erre várok immár négy éve. De nem fog megtörténni, hisz a tested itt fekszik előttem.
Annyi mindent el akartam még mondani neked. Tudod, az ember akkor jön rá, hogy mennyit jelent számára egy ember, amikor elveszíti és akkor ébred rá, hogy mennyi mindent kellett volna megosztania vele, amikor már lehetetlen. És milyen igaz.
Vajon megbocsájtasz valaha is? Megbocsájtasz azért, hogy nem mondtam azt, hogy megbocsájtok? Pedig tudnod kellett volna, hogy te voltál az egyetlen ember, akinek bármit megbocsájtottam volna a világon. Bármit. Hiszen rájöhettél volna, nem?
Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, annyi fájdalmat okoztunk egymásnak mégis, ennek ellenére sohasem mondtam, hogy gyűlöllek érte, vagy hogy haragszom. Fáj, az igaz. De a fájdalmas emlékek is az emlékeink részei, nem igaz?
A temetésed után megkérdezték, hogy ha ki lehetne törölni a fájdalmas emlékeket, akkor megtenném? Egy percig sem haboztam nemet válaszolni. Hiszen azok is hozzánk tartoznak, nem de? Ugyanúgy, mint a szép emlékek, a fájdalmas emlékek is hozzánk tartoznak. Mert közösen éltük meg őket, így összeköt bennünket. És a boldogság csak a fájdalommal együtt ér valamit, hiszen a fájdalom utáni boldogságot tudjuk igazán értékelni.
Minden embernek megvan a saját története, és akár csak egy könyv, mindig más cselekmény, más párhuzam és más befejezéssel jár. Az emberek történetei találkozásuk alkalmával összefonódnak és együtt alkotnak egy kerek egészet. Úgy, ahogy a mi történetünk.
Kettőnk könyve hosszú, tele egyaránt fájdalmas és boldog percekkel, szenvedéssel, örömmel, bánattal és szerelemmel. De az együtt töltött idő emléke a bizonyíték arra, hogy azok a percek megtörténtek velünk. Mások emlékei, amiket hátrahagytál, a bizonyíték arra, hogy éltél, léteztél, szerettél, gyűlöltél és hogy itt voltál. Itt, velem.
De az életünk véges. Saját halandóságunknak semmi sem szabhat gátat és egyszer eljön az, aminek jönnie kell. A halál.
Azt mondják, hogy a halál nem valaminek a végét jelenti, hanem egy új kezdetet. Nincs rá bizonyíték, hogy ez így lenne, de arra sincs, hogy nem. De kérdem én, már hogy lehetne valami új kezdete, ha hátra kell hagynod azokat, akiket szeretsz? Ha el kell válnod tőlük úgy, hogy még búcsút sem mondhatsz? Hogy lehetne egy új történet kezdete, ha nem látod többé azokat, akik fontosak számodra? Ha a halálod után, csak a sírod az, amely némi menedéket nyújt a szeretteid szívének?
Nem értem. Annyi minden van még a világon, amit nem értek és lehet, hogy nem is fogom soha. De talán nem is akarom. Sem megérteni, sem elfogadni, hogy miért történik mindez az emberekkel. Miért van az, hogy az élet ennyi fájdalmat okoz? Miért van az, hogy mire oda kerülnénk, hogy végre boldogok legyünk, amint egy kicsit is megízleljük a boldogságot, azonnal vége szakad, mégpedig a legfájdalmasabb módon, ahogy csak egy történet véget érhet?
Tudod, annak ellenére, hogy most fájdalmas rád gondolnom, nem is tudom, hogy mi lenne velem az emlékeink nélkül. A közös emlékeink nélkül. Azonban valamit el kell mondanom neked.
„Félek.”
Félek, hogy ahogy az idő telik, elfelejtem a közös emlékeinket. S ha nem marad egy kézzel fogható emlék rólad, egy idő után el fog halványulni mind és többet nem tudom újra átélni őket a szívemben. Vajon előfordulhat? Előfordulhat, hogy elfelejtem az arcodat? Azt az arcot, ami a világon a legfontosabb számomra és azt akarom, hogy örökre az is maradjon?
Tudom, hogy nem bölcs dolog az emlékeinkben élni. Nem kell felejteni, de nem szabad folyton az emlékeink rabja lenni. De mit tehetnék, ha fáj? Ha fájdalmas a hiányod és csak azzal enyhül, ha folyton rád gondolok?
De vajon tölthetem azzal a hátralévő életem, hogy a közös történetünket olvasom újra és újra?
Nem, azt te sem szeretnéd. Tudom, mert fordított helyzetben én sem szeretném, ha te is az eltelt idők rabja lennél. Minden történet véget ér valahol, a miénk pedig ott, amikor elveszítettelek. S a történetünk utolsó fejezetében a búcsúm lesz leírva. Ami fájdalmas, szomorú, mégis az, aminek meg kell történnie.
„Az emlékek fájnak, de a múlt az a múlt marad.
Még ha el is jön az idő, kérlek ne felejts.”
De mit jelent a búcsú? Valami olyat, hogy elválunk egymástól és nem látjuk viszont egymást. De én nem akarok így elbúcsúzni. Nem akarom azt mondani, hogy „Isten veled”, hanem inkább azt, hogy „Helló”, vagy hogy „Majd találkozunk”. Nem akarom azt érezni a búcsúszavakkal, hogy többé nem találkozunk, hanem azt, hogy még biztosan fogunk. Egyszer. Valamikor.
Mert látni akarlak most is és az életem minden pillanatában látni akarlak. De nem tehetem. Így csak az emlékek maradnak és érzés. Az érzés, ami minden másnál erősebb.
"A szeretet, amit irántad érzek."
A történetünk lezárult, s egy lakatot helyeztem rá, aminek az én szívem a kulcsa.
Ó, bársony-kötéses könyv ez. Melyre arany színű betűkkel van ráírva a nevünk és az, hogy még lesz folytatás.
Nehéz a lelkem. A könnyek arra készülnek, hogy utat törjenek maguknak sápadt, megtört arcomon. Belefáradtam abba, hogy visszatartsam őket, így hát engedek nekik és ők bőszen elindultak az arcomon. Egyik a másik után.
Egy utolsó könnycsepp, ami érted hull. Akár egy gyémánt, úgy pottyan a földre, hogy a földre hullva parányi atomokra robbanjon.
"Ez volt a búcsú."
Köszönöm, hogy velem voltál. Köszönöm, hogy szerettél és azt, hogy ismerhettelek. Egy csoda voltál az életemben, és azt hiszem, hogy téged Isten küldött hozzám, hogy boldoggá tegyél – ha csak kevés időre is.
Szeretlek – azt akarom, hogy erre örökké emlékezz. Azt mondják, hogy ha egy ajtó bezárul, egy másik ajtó kinyílik. A miénk bezárult, így egy új ajtó kulcsa várja azt, hogy megtaláljam. De ez nem jelenti azt, hogy a mi ajtónkat elfelejtem, hisz az örökké fényleni fog a lelkemben.
„Még találkozunk.”
Végigsimítok a sírkövön, és látom, ahogy az utolsó könnycseppem még nem végezte be útját. A sírkövedre vésett neved kezdőbetűjén „S” alakban követi végig az ív útját, hogy egyenesen a vázában lévő vörös rózsa közepébe hulljon.
Halványan elmosolyodok.
„Ez a könnycsepp örökre veled marad, jelképként, hogy a szívem egy darabja mindig te érted fog dobogni.”
Összeszorítom a fogam. Hát mégis csak ki kell mondanom? Bár megígértem, hogy az volt az utolsó könnycsepp, nem bírom visszatartani a sírást. Hangtalanul szavakat formálok az ajkammal, majd egy édes csókot nyomok a sírkövön lévő képedre.
„Isten Veled.”
Összeszorított szemekkel fordítok hátat, majd elindulok. Nem tudom, hogy merre, nem tudom, hogy hova... De nem is számít, hiszen az biztos, hogy te mindig velem leszel. A szívemben.
