Negyedik fejezet - Új Portré
Harry sohasem gondolta volna, hogy Hermione és Ron ennyire együttérzőek tudnak majd vele lenni. Tudta, hogy rengeteg olyan terve volt már, amit esztelennek és nagyon botornak lehetett volna nevezni, mégsem nevezték őt őrültnek. Örült, hogy ilyen kapcsolatban fognak elválni.
Nem tudta, hogy mikor akar majd indulni, de azt igen, hogy előtte meg kell ejtenie azt a vacsorát Weasleyékkel. Rendbe kell hoznia minden hadilábon álló kapcsolatát ahhoz, hogy tiszta szívvel, megkönnyebbülten tudja itt hagyni ezt a kort. Igen, ezt kell tennie. Meg kell bizonyosodnia arról, hogy idehaza minden rendben lesz akkor is, miután ő elmegy.
- Akkor azt mondod, hogy a holnap este rendben van? - kérdezte később Harry Rontól, miután megérdeklődte azt a bizonyos vacsorát.
- Persze. Anyu azt mondta, hogy már régóta várt erre, csak nem akarta felszakítani a sebeket – bólintott Ron. - Ginny pedig nem lesz otthon – nevetett.
- Az jó – hunyta be Harry a szemeit. - Még beszélnem kell Dumbledore professzorral, de utána találkozunk a hálóban.
- Oké – válaszolt Ron, majd intett és elment megkeresni Hermionét. Harry pedig elindult a néhai igazgató irodája felé.
Mikor felért, halkan benyitott az irodába aztán felnézett a portrékra. Eggyel több volt, mint szokott. Közelebb sétált, majd hirtelen nagyon nyelt ahogy észrevette a festményt. Hirtelen megszólalni sem tudott, csak meredt a festményre.
- Nocsak Potter, elvitte a cica a nyelvedet? - kérdezte a festményen helyet foglaló személy. - Viszont azt látom, hogy nem vesztette el egyik végtagját sem. Ez megnyugtató.
- Én... Ön... Miért? - hebegte Harry.
- A dadogás már nagyon jól megy – mosolygott a sötét hajú férfi, akinek iménti mosolyát Harry egy cseppet sem mondta volna gúnyosnak, még ha az elhangzottakból erre is lehetett volna következtetni.
- Per... Piton Professzor! - nevezte a nevén Harry az említett férfit.
- Hm. - Perselus úgy tett, mintha meg sem hallotta volna az első megszólítást. - Időbe telt, amíg a portré mágiáját beállították, hogy elfoglalhassam a helyem. Rosszabb is lehetne – nézett körbe Perselus a portréján belül, majd egyenesen Harry szemeibe fúrta tekintetét.
- Győztünk, Professzor – sóhajtotta a szavakat Harry.
- Igen. Győzött – bólintott.
- Együtt győztünk – nyomatékosította Harry a mondanivalóját. - Ön is sokat segített. - Körbenézett az irodában. Dumbledore portréja üres volt. Nagyszerű.
- Tettem ezt-azt – szólt Perselus. Harry erre elmosolyodott.
- Örülök, hogy legalább így jelen lehet. - Harry elindult az irodában, majd keresett egy helyet ahová leülhet.
- Potter, azok az emlékek – kezdte Perselus, de Harry félbeszakította.
- Ne. - Harry elkezdte a padlót fürkészni, mintha valami nagyon érdekeset talált volna rajta. - Ne mondjon semmit. Azért mutatta meg őket, mert abban a hitben volt, hogy talán már nem lesz rá alkalma és nem volt vesztenivalója sem velük. És tudnom is kellett „ezt-azt”, hogy legyőzzem Voldemortot. - Perselus egy ideig nem szólt semmit. - Mennyire ismeri ez a kölyök? - gondolta Perselus. - Sajnálom, hogy nem segíthettem. Akkor, ott. A szellemszállásnál – nézett fel Harry férfira, miközben úgy érezte, mindjárt sírni kezd.
- Semmit sem kell sajnálnia – mondta Perselus. - Megtett minden tőle telhetőt és a legjobbat sikerült elérnie. Még ha áldozatok árán is – tette hozzá Piton.
- Igen, én is így hiszem. Most már – szólt Harry, majd felkelt a székről. - Azt hiszem, mennem kéne. Későre jár az idő – szólt a fiú beharapva ajkait. - Jó éjszakát – felelte, majd biccentett egyet és kiment az irodából. Perselus még egy ideig nézte az ajtót, majd sóhajtva egyet leült a székébe pihenni.
Harry odakint nagy levegőt vett. Nem hitte volna, hogy az érzései felismerése miatt ilyen nehéz lesz beszélnie Perselussal. Őszintén megvallva eszébe sem jutott, hogy a férfinek is lehet majd portréja. Ezt Dumbledore Professzor elfejtette elmondani!
Felsietett a hálóba, majd elkezdett az alváshoz készülődni, hiszen Ron még nem volt itt. Zuhanyzás után ledőlt az ágyra. Mennie kell, amilyen hamar csak lehet. Perselus portréja nem tartja vissza a tervétől. Igen, hamarosan indulni fog – majd elaludt.
~.~ SSHP ~.~ SSHP ~.~
- Azt mondod, hogy amikor előtte fent voltál, nem volt ott? - kérdezte Ron másnap, miközben a könyvtárba indultak megkeresni Hermionét.
- Nem! Gondolhatod, hogy meglepődtem! Dumbledore nem is mondta, hogy egyáltalán oda fogják tenni – mondta Harry.
- Megnéztem volna az arcod, mikor megláttad őt – nevetett Ron.
- Nem vicces, Ron! Csak hebegtem, habogtam és igyekeztem nem elvörösödni. Mi van, hogyha tudja? Hogyha hallotta, amit Dumbledore-ral beszéltünk?
- Ne légy nevetséges, Harry – paskolta meg a fiú vállát Ron. - És mit beszéltetek?
- Bocsánatot kértem, amiért hagytam meghalni.
- Ez volt az első, ami eszedbe jutott? Te nem változol haver – csóválta a fejét Ron. - Mintha bármit is tehettél volna abban a helyzetben. Mind ott voltunk.
- Tudom – kanyarodott be a sarkon Harry -, de akkor is ez volt az első, amit el akartam neki mondani.
- Nem szándékozod elmondani neki az érzéseidet? - követte Ron.
- Nem. Neki biztosan nem. Attól tartok, hogy felesleges lenne és már nem is tudnánk vele mit kezdeni.
- Igazad van – bólintott a vörös hajú, aztán elérték a könyvtárat.
~.~ SSHP ~.~ SSHP ~.~
- Perselus, mire jutottál? - kérdezte Dumbledore az irodában.
- Semmire – válaszolta Piton.
- Ugyan, tudom, hogy nyomja valami a lelkedet – szólt a Professzor.
- Furcsa volt beszélni vele. Azok után, amit önnek mondott rólam. Nehéz volt nem rákérdezni és nem az orra alá dörgölni, hogy ezt hogy gondolja – válaszolta Piton a halántékát fogva.
- Szerelmes, Perselus. Örülnöd kellene.
- Nem! - tiltakozott Perselus. - Nem teheti! Neki egy Ginny Weasley formájú lánnyal kellene boldog családot alapítania, nem a fiatalkori önmagammal kapcsolatba bonyolódnia. Mégis hogy gondolta, hogy neki adja azt az átkozott időnyerőt? Velem még csak meg sem beszélte! - kelt ki magából a néhai bájitaltan mester.
- Nem mintha emlékeznél rá majd – mosolygott Dumbledore.
- Akkor sem! Miből gondolja, hogy a fiatal énem bármit akar majd Pottertől? Most sem-
- Perselus – állította meg a Professzor Perselus mondókáját. - Te is lehetsz boldog. Megérdemled. Véleményem szerint csak azért nem kedvelted soha Harryt, mert annyira az anyját és az apját látod benne. Ha ez megszűnik, talán Harry igaz valóját fogod észrevenni, nem a szüleit. Nem lesznek háttér információid róla, és csak az ő személyét fogod megismerni.
- Tch – mordult fel Perselus.
- Talán te sem leszel többé ilyen morcos.
- Arra nem is gondolt, hogy ha oda visszatér miattam és velem lesz, akkor nem fogom elvégezni a dolgomat? Hogy nem leszek kém és emiatt megváltozik a jövő? Talán Voldemort nem hal meg és eljön az ő korszaka? - kérdezte Perselus. Fogalma sem volt, hogy mit gondolhatott a néhai igazgató. - Azt hiszi, hogy nem fogja megpróbálni megmenteni azokat, akiket nem tudott, beleértve engem is?
- Talán. De ha így is van, bízom a fiúban. Meg fog oldani minden problémát, ami csak felmerül – válaszolta Albus.
- És ha engem megment, mikor itt az idő, ki tudja, ki fog meghalni helyettem? - kérdezte keserűen Piton.
- Ez már nem a mi problémánk lesz. Ugye meséltem neked az időnyerőről és Arianáról?
- Igen – bólintott Perselus.
- Amikor Gellert meghalt, mindent elkövettem, hogy megmentsem. Igaz, nem érte meg, de az már egy másik történet. Visszamentem az időnyerővel, hogy megmentsem. Sikerült is. Azonban akkoriban még naiv voltam és hibáztam. Gellert helyett Ariana halt meg. Többet nem tudtam abba az időbe visszamenni, így életem végéig ezt a terhet kellett cipelnem. Tudtam, mire vállalkozom, hibáztam.
- Mégis mit akar ebből kihozni?
- Azt, hogy minden ami ezután következik, az csak Harry döntése és csak rajta múlik.
- Csak remélem, hogy tudja mit csinál – sóhajtott Perselus.
