Kilencedik fejezet - Egy régi történet
Újabb egy hét telt el. Naruto már a határon álló házban lakott. Ott, ahol minden szerelmére emlékeztette.
– Itt olyan, mintha velem lenne – mondta, akárhányszor meglátogatták és kérdezték, miért jobb neki itt. A hálószobában mindenhol Sasuke képe volt, akármerre fordult.
– Lehet valakit ennyire szeretni? – mondta a képeknek. – Vajon te is szeretsz ennyire, mint ahogy én téged? Annyira hiányzol… Az érintésed, a csókod – mondta, majd feljebb húzta magán a takarót, és magához ölelte a párnáját. – Sasuke – bújt bele a párnába könnyes arccal. – Gyere vissza hozzám. Nem bírom tovább… Nem bírom tovább nélküled – suttogta, majd álomba sírta magát. Sasuke már jobban volt. A délutáni kúra után ült a szobájában, amit Mika-santól kapott.
– Naruto… Vajon hogy vagy? Biztos haragszol rám.
~ Visszaemlékezés
– Egyszerű… Akit szeret az ember, arra nem tud haragudni. akármilyen hibát is követett el.
– Nem számít, min kell keresztülmennem, hogy szerethesselek… Én még a halált is túlélném érted… sőt… Ezerszer meghalnék egyetlen csókodért… Soha nem tudnék haragudni rád… Mindig melletted leszek, és többé nem leszel egyedül.
~ Visszaemlékezés vége
– Naruto, annyira hiányzol – szorongatott egy képet, amin a szőke boldogan ölelte őt. Az esküvőjük után készült pár nappal. A fekete letörölt egy könnycseppet, majd kopogtak. – Nyitva van – szólt rekedtes hangon.
– Pocsékul nézel ki.
– Tudom – ült fel Sasuke. Mika–san odament és megnézte a képet.
– Ő lenne Naruto? – mosolygott.
– Igen – mosolyodott el a fekete is.
– Biztos nagyon szeret téged.
– Efelől nincs kétségem, csak a felől hogy haragszik-e rám – adott egy puszit Naruto képére. – Tudja, szerintem azt hiszi, meghaltam.
– Annál nagyobb öröm lesz, ha meglát, és látja, hogy élsz.
– Remélem, igaza van. Hosszú még a kúra?
– Egy hét és egészségesebb leszel, mint valaha. Már a méreg nagy részét kivontam a szerveid sejtjeiből.
– Örökre hálás leszek magának, tudja?
– Hm – mosolyodott el Mika-san. – Tudod, én valaha nem tudtam megmenteni azt, akit szerettem, így örülök ha neked, és a kis Narutónak segíthetek.
– Akar beszélni róla?
– Ha nem untat.
– Dehogy is.
– Hát jó. Még fiatal voltam… olyan huszonhárom lehettem – ült le az ágy szélére. – Nagyon boldogok voltunk Amarival, de a sors közbeszólt. Háborús időszak volt akkor. A második nindzsaháború időszaka…
~ Visszaemlékezés Mika-san POV
– Amari!!! – kiáltottam, mikor észrevettem a hazaérkező nindzsákat.
Volt pár sérülése, de nem voltak súlyosak. Akkoriban zárult le a nindzsaháború a mi győzelmünkkel. A Hyuugák szövetségesek voltak, de nem sok jelét mutatták annak, hogy segítenének. Így hát magunkra maradtunk. Ismét visszatért a régi béke korszaka… Ám rögtön hogy lezárult a háború, hullani kezdtek a nindzsák. Egy furcsa betegség ütötte fel a fejét tűz országban, amit még nem tudtunk gyógyítani. Örültem, mert Amari nem kapta el, és így tervezgettük az esküvőt. Korán örültem, és bevallom, naiv voltam. Kiderült, hogy ő is hordozza. Fogalmam sem volt mit tegyek. Nem foglalkoztam vele, csak azzal, hogy megtaláljam az ellenszert. Naphosszat a laboromban voltam, és fejlesztgettem a gyógyszert. Amatsuki Kimerának neveztem el. De még nem hatott rendesen. Voltak mellékhatásai… Természetesen nem Amarin próbálgattam, hanem a többi betegen. De mind belehalt a mellékhatásokba. Amari szinte könyörgött, hogy hagyjam abba, és inkább töltsem vele a maradék hátralévő idejét. De nem tágítottam. Csak meg akartam menteni Őt. Persze későn jöttem rá az ellenszerre. Mire kész lett, és mellékhatások nélkül használt, Amari már nem volt az élők között. Magamba roskadtam. Egy hónapig ki sem jöttem a szobámból. Azt hittem haragszik rám a túlvilágon, amiért nem foglalkoztam vele. De már mindegy volt… Nem hozhattam vissza. Majd a betegség elmúlt. Azok az emberek, akik túlélték, az én gyógyszerem miatt élték túl. De kérdem én… Mi értelme volt, ha aki miatt elkezdtem, azon nem segíthettem? Aztán híres lettem a gyógyszerrel. Bekerültem a könyvekbe, a Genninek már tanulnak rólam, de azt egy könyv sem írja le, hogy akkor mit éltem át.
~ Emlékezés vége
– Sajnálom…
– Ugyan, ez már nagyon rég volt. Mindenesetre, az Amatsuki Kiméra még mindig hatásos…
– Hm?
– Téged is ezzel kezellek. Természetesen alakítottam rajta, de az alap szer ugyanaz.
– Értem. És ezért segít másokon, mert rajta már nem tudott?
– Ezért is. De azért is, mert szeretem látni az emberek boldogságát, amikor már abban a hitben élnek, hogy szerettük meghal, mégis megmentem az életét. Aztán nagy a boldogság.
– Mindenesetre örülök, hogy eljöttem magához. Már csak azért is, mert sokat tanultam magától.
– Tőlem? Ugyan…
– Az emberek felé irányuló mérhetetlen szeretete engem is elért. Most már biztos vagyok benne, hogy Naruto az–az ember, aki mellett leélném az életem. Senki mással.
– Ez a beszéd! Hat nap múlva már újra láthatod őt. Persze élőben – mosolygott az anyóka.
– Hálám örökké üldözni fogja.
– Jaj! Csak el ne érjen! – kuncogott Mika-san. – Jut eszembe, kész a vacsora – nevetett. – Gyere, mielőtt kihűl.
– Megyek – mosolygott Sasuke.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése