Második fejezet - Sasuke esküvője
Régóta gondolkodok már azon, hogy mit kellett volna tennem ahhoz, hogy másképp legyen. Hogy ne legyen ez az űr a szívemben. Ahogy Sasuke is mellettem volt, amikor házasodtam, nekem is mellette kell, hogy legyek. Ez így tisztességes. A barátja vagyok.
Mászkálok a lakásban fel-alá, de nem találom a helyem. Hinata elment Sakurához, hogy segítsen neki én pedig itt maradtam egyedül a gondolataimmal.
Bárcsak ne így lenne!
Vajon Sasuke is ezt érezte, amikor az én esküvőmre készült? Legszívesebben sírni tudnék, de az nem oldana meg semmit. Olyan érzés, mintha elveszíteném.
Nézem a rózsaszín papírt fancsali arccal. Ebbe hogy a francba ment bele Sasuke? Undorító. Undorító, mert olyan rózsaszín, mint annak a lánynak a haja, aki elveszi őt tőlem.
Fogalmam sincs, miért fáj ennyire, de úgy érzem, hogy búcsúzom. De mitől? Kitől? Sasukétől? De miért is kellene?
Attól, hogy elveszi Sakurát és gyerekeink születnek, még ott leszünk egymásnak. Nem tűnik tova a barátságunk. Akkor mégis miért fáj ennyire?
Nem akarom ezt az egészet.
Miután ráébredek, hogy mikre gondolok, elszörnyedek magamon. Hát milyen barát vagyok én?
Olyan, aki a barátja boldogságának útjába el csak azért, mert fél elveszíteni őt? Mert fél a változástól? Sírni tudnék, de azzal nem oldanék meg semmit.
Az érzés, ami mindig bennem bujkál, ha ő van az eszembe, most erősebb, mint valaha. De nem tudnám megfogalmazni, hogy mi ez az érzés.
Azt akarom, hogy velem maradjon. Hogy ismét piszkáljon és usoratonkachinak hívjon. Hogy én legyek az egyetlen, aki képes kihozni őt a sodrából, és hogy csak miattam mosolyogjon.
Valami folyik az arcomon. Éget, szúr, mar és tép. Sírni tudnék.
Sírni tudnék, annyira szeretem őt.
~SNSN~SNSN~
Eljött az esküvő napja. Nem akarom látni, hogy végleg elveszítem, de meg kell tennem érte, mert ő nem ezt érdemli. Azt érdemli, hogy boldog legyen, hogy szeressék. Szüksége van családra, szerető feleségre és gyerekekre.
Hogy tudja, nincs még veszve minden.
Lassan ballagok Konoha poros utcáin, és közben ezerszer átélem a poklok poklát. Annyira, hogy már sírni tudnék.
Odaértem a teremhez és nagy levegőt véve beléptem rajta. Nem vett azonnal észre. Magányosan, csendben állt az egyik sarokban, birizgálva egy virágszirmot.
A szívem hasadt meg.
Aztán észrevett. Sietős léptekkel indult el felém, számomra úgy tűnt, mintha suhanna.
- Kösz, hogy eljöttél – tette a vállamra a kezét -, Naruto.
Reccs.
Se egy usoratonkachi, se egy baka. Azt hiszem, itt a vége.
- Természetes, hogy itt vagyok – erőltettem magamra némi mosolyt.
- Merre vannak a lányok? – kérdezte Sasuke félrenézve.
- Nem tudom – vontam vállat. – Nem is érdekel. – És így is volt. Nem érdekelt. Abban a pillanatban csak Sasuke érdekelt. Az, hogy elveszítem, hogy egy szakadék lesz köztünk. Iszonyúan fájt.
Az esküvő alatt igyekeztem nem meggyötörtnek látszani.
A ceremónia közben, mikor megkérdezték, hogy ki tiltakozik, olyan szívesen ordítottam volna.
Ordítottam is. Annyira, hogy síni tudtam volna.
Tiltakozom! Tiltakozom!
De nem tehettem. Ő is megtette értem, így én is tartozom ezzel neki.
Az esküvő után, mikor gratulálni mentem oda hozzá, a gratuláció után csak annyit kérdeztem.
- Neked is ennyire fájt? – Ő csak szomorúan elmosolyodott és csak ennyit válaszolt.
- Jobban, mint hinnéd.
Összetörtem.
Annyira el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem. Hogy „mi” mindig leszünk. Mi, együtt.
Voltak dolgok, amiket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy ezzel fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.*
Azért, mert annyira szeretlek, hogy sírni tudnék. Jobban, mint hinnéd.
