Első fejezet - Fehér bánat
A kastély szinte üres volt. Csend honolt a falak között s ha fülelt az ember, szinte hallani vélte ahogyan lélegzik, szuszog. Dobog a szíve. Már nyoma sem volt a pár nappal ezelőtti nagy mulatságnak, melyen minden varázsló és boszorkány a Fiút ünnepelte, aki Túlélte és ezzel együtt a halálát annak a személynek, Akit Nem Nevezünk Nevén. De nevezzük csak őket a nevükön. Harry Potter és Tom Denem sok mindenben hasonlítottak, ám még ugyanannyi dologban különböztek. A legfőbb az utóbbiak közül pedig az volt, hogy Harry sohasem bántott volna senkit. Szánt szándékkal legalábbis biztosan nem.
Lezárult egy korszak Harry életében és talán ő az egyetlen, aki ezzel nem tudott mit kezdeni. Bár eltűnt a válláról a felelősség, a nyomás, a győzelem iránti vágy terhe a varázsvilágért, de ezek helyett átvette felette az uralmat a magány, a élete céltalansága és az üresség, amit a szerettei halála okoztak. Eddig nem nagyon volt alkalma, hogy ezeken rágódjon, de miután lehalkultak a kedélyek, sok időre magára maradt a lelkén pihenő fájdalommal.
McGalagony Professzor a lelki fájdalmát látva megengedte, hogy amíg a kastélyban tartózkodik, bármikor bemehet Dumbledore Professzor néhai irodájába, ha az segít és ezzel ki is vívta magának Harry köszönetét. Egy magányos éjszakán szinte csak néhai igazgatója irodájában talált vigaszt. Elvesztette Lupint, Tonksot, Fredet, Dobbyt, Siriust, Dumbledoret – s bár a Weasley család nem vádolta őt soha Fred halálával, ő nem nagyon bírt a szemükbe nézni. Ahhoz képest, hogy nem akarta, hogy miatta haljanak meg az emberek, önszántukból megtették érte. Sovány vigasz volt az életért cserébe.
És ott volt Ő. Ő, akit mindvégig ismert, mégsem tudta soha, ki volt valójában. A férfi, aki mindvégig neki segített, érte harcolt és még csak esélye sem volt, hogy megköszönje neki. A férfi, aki talán a lehető legjobban átérezhette volna a fájdalmát, de ő sincs többé. Soha nem is gondolta volna, hogy ez a férfi később ennyit fog számára jelenteni. Perselus Piton. Egy név, aminek hatására összerándul a gyomra, nyirkos lesz a tenyere és hatalmas gombóc lesz a torkában.
Sokat gondolkodott az elmúlt időben, mióta lenyugodtak a kedélyek. Rengeteg dolgot sajnált, amit nem tett meg soha, de amit a legjobban, az néhai Bájitaltan Professzora volt. Az, hogy nem szánt rá időt és alkalmat, hogy megismerhesse. Pedig úgy érezte az újdonsült információk után, amiket Piton megosztott vele, hogy akár még barátok is lehettek volna. Sokat beszélt erről az érzésről a barátainak, de Ron nem mutatott túl nagy érdeklődést eziránt. Azonban Hermione teljesen megértette Harry érzéseit, hiszen ő is azon a véleményen volt, hogy talán Perselus volt az, aki a legjobban hasonlított Harryre.
Harry, mint mindig, most is Dumbledore irodájában ücsörgött. Bár már éjfél is elmúlhatott, nem érezte fáradtnak magát. Alig látott valamit, szinte csak foltokat, azt is az ablakon át beszűrődő hold fényének jóvoltából. Szemben volt Albus portréjával, ám az semmi változást nem mutatott. Ha legalább beszélhetne vele! Mennyivel könnyebb lenne ezekkel a terhekkel. Megosztani valakivel ezeket a gondolatokat, aki megérti és nem neveti ki érte.
Tudta, hogy Albus törődött vele, szerette és akárhogy is nézzük, Piton is a maga módján. Ott voltak, amikor szüksége volt rájuk. Most ki van vele? Ron és Hermione el vannak foglalva a maguk dolgaival. Összejöttek és alig van idejük rá. Ginny folyton nyaggatja és nem érti meg, hogy az elmúlt események miatt még nincs lelkiereje egy kapcsolathoz. A Weasleykhez nem járt, mert nem merte odatolni a képét Fred halála után. Mégis hová mehetne?
Eddig minden könnyebb volt. Volt célja, amit véghez kellett vinnie. Amit meg kellett tennie, nem számított, mibe kerül. De most? Hová tovább? Úgy érezte, hogy az élete céltalanná vált. A folytonos küzdelmet átvették a szürke hétköznapok. Revansot vett, megölte Voldemortot, Bellatrixet, és a megmaradt halálfalókat is. Elintézte Draco Malfoy felmentését a Winzengamot előtt. Sajtótájékoztatót tartott a helyzetről és – bár egy ideig az újságírók nem hagyták békén – most már minden nyugodt és békés. Minden, kivéve az ő lelkét. Mit tehetne?
Harry felvetette a fejét. Halk léptekre lett figyelmes. Vajon ki jönne ide az éjszaka közepén? Talán Hermione? Ha jól tudta, ő is itt volt még a kastélyban, bár hamarosan karácsonyi szünet.
- Mr. Potter? - hallott egy hangot a sötétből. - Itt van?
- Professzor – suttogta Harry.
- Ó Merlinre, Mr. Potter. Végre megtaláltam. Lumos! - szólt az érkező, mire az öreg hölgy arca is kirajzolódott, bár Harry a hangjából kitalálta, hogy Minerva McGalagony az. - Milyen sápadt. Minden rendben? - kérdezte McGalagony, miközben ráterített egy ott talált pokrócot a fiú hátára.
- Maga szerint így néznék ki, ha minden rendben lenne? - kérdezett vissza Harry, miközben Dumbledore portréját figyelte. A professzor sóhajtva helyet foglalt Harry mellett. - Nem ébred fel. - Harry nagyokat pislogott a portréra, amelyen Albus Dumbledore az igazgatói székében aludt. - Szükségem lenne rá, de nem tudok fele beszélni.
- Tudom – húzta magához Minerva a fiút, majd megölelte. - Sssssh – simogatta a hátát, mikor észrevette, hogy a fiú könnyezni kezdett.
- Mihez kezdjek most? Itt a karácsony. Egy karácsony, amit újból egyedül töltök, mint azelőtt, mielőtt a Roxfortba kerültem.
- A barátai biztosan számítanak magára – próbálta vigasztalni a nő.
- Nem hiszem. Tudja, ők el vannak foglalva egymással. Miért alakult így minden? - kérdezte Harry inkább magától, mintsem a professzortól. - Mi értelme volt életben maradnom, ha ez a sors vár rám?
- Ilyet még csak ne is mondjon, Potter! Azért maradt életben, hogy éljen és boldog legyen. Élvezze az életet, ami eddig nem adatott meg. Találja meg a szerelmet, keressen magának olyan munkát, amit szeret és alapítson családot. Ez a dolgok rendje. A tovább lépés – fejezte be a nő.
- Magának sem sikerült, nem igaz? Dumbledore halála után – szólt halkan Harry, mire Minerva jobban megszorította.
- Mindenkinek le kell győznie a saját démonait, Harry. - Talán az első alkalom volt, hogy a nő a keresztnevén szólította a fiút. - Sajnos én nem tudok ebben segíteni. Azt hiszem, magának egy Perselus Piton kaliberű emberre lenne most szüksége. - Harry elengedte a nőt, miközben felfigyelt a névre. Még a professzor is meglepődött.
- Tudja, én is pont ezen gondolkodtam itt a sötétben.
- A démonokról?
- Nem. Perselus Pitonról.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése