Ki tudta?

Ki tudta?

Emléked mélyen bennem él, talán

egyszer túl jutok lelked ajtaján.

Elmémben váltogatok szörnyű képeket,

nekem te nem mondod meg, mit tegyek.

Zavaros vizeknél a fénylő nap lehull,

ahogy az a nap is a homályba fakul.

Levelek melyeket az én kezem tép szét,

remeg még, de ő sem tudja, miért?

Ki tudta, hogy egyszer vége lesz,

nyomunkban lohol, s végleg tönkretesz

az érzés és te is tudtad jól,

hogy többé nem csak rólad szól.

Keserűen hulló könnyeink,

végletekig nyomorult lelkeink,

ki tudta, hogy ez örökké így fáj,

s nyomunkban örök bánat jár.

Üres a szoba, de a rejtekén még sír,

kóborló lelkem még pár sort megír.

Köszönettel a boldog percekért,

s azokért, miket kapcsolatunk megélt.

Továbblépni - ha fáj is mennem kell,

azt a szót, hogy mi, már nem véshetjük fel.

Nélküled, nélkülem - nélkülünk már semmi,

az ami volt régen, már nem tud az lenni.