Életképek
A szürke táj, úgy húzódik végig a tájon, mint egy hullám.
Egy hullám, ami talán sehol sem ér véget.
Tél van.
Lelkemben megannyi érzelem dulakodik, mintha ki akarnának törni onnan. Úgy érzem majd' megszakad a szívem.
Egyedül vagyok.
Hallom a környezetemben lévő készülékek működését jelző zajokat, és elgondolkozom:
Vajon hol rontottam el?
Igyekszem visszanyelni feltörekvő könnyeimet, bár azt sem tudom pontosan miért is akarnak előbújni.
Fáj. Iszonyúan fáj.
A mellkasomhoz kapok, és hozzászorítom a tenyeremet. Talán enyhül majd.
De nem.
Csak még jobban fáj. Hirtelen arra eszmélek, hogy forróságot érzek az arcom két oldalán.
Kicsordult a könnyem.
Forróságát nyomonkövetem egészen az államig, majd mint aki szabadulni készül, a földre pottyan és beivódik a szőnyegbe.
Egyedül vagyok.
Hátamon borzongó hideg fut végig, könnyem pedig potyognak. Egyik a másik után.
Fázom.
Talán a lelkem üressége az, amitől fázom. Egy lassú mozdulattal letörlöm a könnyeim, miközben magamban egy szomorú dallamot hallok.
Megremegek.
A dallam a szívemig hatol, felmelegítve minden egyes porcikámat. Csak követem a dallamot, miközben könnyeim potyognak.
Felzokogok.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése