Shinrei Tantei
Írta: Senna Rowen
Harmadik fejezet - Láthatatlan érzések
Bár Tokió belvárosaiban mindig sokan vannak az utcán, folyton autók és közlekedési járművek hangját hallani, Shinjuku részei viszonylag nyugodtabbak, mintha például Osakát néznénk.
Shinjuku mindig is híres volt a parkjairól, a zöldellő növényzetéről és a vidékies hangulatáról. Ha valaki nyugodt életre vágyik, méghozzá Tokióban, annak ajánlatos Shinjukuban keresni egy takaros kis lakást.
Biztosan ismeri mindenki a japán tavasz jellegzetességét, a cseresznyefavirágok virágzását. Áprilist írtunk, vagyis éppen a Sakura virágzás szezonja volt. Az utcán több helyen is élvezni lehetett a Sakura virágok hullása keltette gyönyörű érzést. Több ember is megállt az utcán, annak ellenére, hogy éppen sietett valahová. Mégpedig azért, hogy ők is élvezzék egy pillanatra.
Az iskolákban nemrég lett vége a tavaszi szünetnek – a diákok nagy bánatára. Már két napja jártak iskolába, mégis mintha még éreznék a tavaszi szünet okozta lustaságot.
Az iskolai csengő jelezte, hogy vége az órának. A diákok mintha felélénkültek volna, néhányan elhagyták a termet, néhányan pedig beszédbe elegyedtek a társaikkal.
- Soko, mond csak... Te is hallottad, hogy a tavaszi szünet alatt az iskolában furcsa dolgok történtek? - kérdezte a barátnőjéhez fordulva egy rövid fekete hajú lány.
- Nagisa, nem hallottam semmi ilyesmit – válaszolt Soko, majd kelletlenül leült a helyére. A lány nem hagyta annyiban, ezért azonnal Nagisa asztalánál termett.
- Azt mondják, hogy mozgolódásokat láttak az iskolában a szünet alatt. Aztán kitört két ablak is – mondta Nagisa, Soko asztalára támaszkodva. - Szerinted ez nem furcsa?
- Egyáltalán nem – sóhajtott Soko, majd hátradobta hosszú barna haját és megigazította a szemüvegét. - Figyelj – kezdte. - Gyanítom, hogy a „mozgolódás”-t néhány diák okozta, akik... Talán itt akartak bátorságpróbát tenni, vagy valami ilyesmi. Beszöktek, csináltak néhány ostobaságot és ennyi.
- Mivel magyarázod a kitört üvegeket? - sandított rá Nagisa.
- Bah, biztos valamelyik idióta srác okozta. Véletlenül kitörték. - Nagisa elhúzott egy széket a mellette lévő asztaltól, majd leült.
- Szerintem nem. Mostanában elég sok megmagyarázhatatlan dolgokat közvetít a híradó is. Mi van, ha itt is ez történt?
- Szellemekre gondolsz? - vakarta meg a fejét Soko. - Ugyan már Nagisa, szellemek nincsenek. Egy diáktréfa az egész.
- A szünetben történtekről beszéltek? - jött oda hozzájuk Rie, amint elcsípett pár mondatfoszlányt. - Én is hallottam pár dolgot róla. Állítólag még írások is voltak a táblákon. Bent a termekben. A gondnok vette észre őket.
- Mondom, hogy csíny. Tréfa az egész – sóhajtott Soko. Fogalma sem volt, hogy miért kell ekkora feneket keríteni a dolognak. Néhány diák belógott a suliba a tavaszi szünet alatt és itt hülyültek. Még hogy szellemek!
- Rie, állítólag a gondnok ma nem is jött be. Azt mondják, hogy kórházban van – mondta Nagisa.
- Talán tényleg történt itt valami – szólt halkan Rie az ablakon kinézve.
- Üljetek le! - hallották meg a tanár hangját, aztán mindenki a helyére ment.
- Itsuki-sensei! - állt fel Rie.
- Kazuo-san, mit szeretnél? - érdeklődött a tanárnő.
- Mondja, Shusei-san tényleg kórházban van? - kérdezte Rie. Itsuki-sensei sóhajtott.
- Igen, de már jobban van. Hamarosan hazaengedik.
- Mondja, tényleg azért lett rosszul, mert szellemet látott az iskolában a szünet alatt? - állt fel Nagisa is. Több szempár rájuk szegeződött.
- Ööö – kezdte idegesen Itsuki-sensei. - Nem volt itt semmiféle szellem. Shusei-san egyszerűen megijedt és mivel már nem fiatal, a szíve rosszalkodott egy kicsit. De most kezdjük az órát! Tehát az előző órán...
- Én mondtam, hogy valami nem stimmel – súgta oldalra Rie.
- Igen, még a tanárnő is ideges – súgta vissza Nagisa, mire Soko csak a szemét forgatta. Az óra további részében nem esett közöttük több szó.
- ~ -
Kipihenten nyitottam ki a szemeimet. Körülnéztem a helyiségben, aztán rájöttem, hogy hol vagyok pontosan. Ruki lakásán. Óvatosan kikeltem az ágyból és felöltöztem. Valaki gondolhatott rám, hiszen egy rendbeli frissen mosott ruha várt a fotelben. Óvatosan botorkáltam ki az ajtón, hátha hallok majd valamit valahonnan.
- Tényleg! Komolyan mondom, hogy így volt! Ő csak futott és futott, majd amikor-
- Senna! - vett észre Ruki mosolyogva. - Jó reggelt.
- Jó reggelt? Legalább dél lehet – mosolyogtam.
- Igen, de melyik dél is? - kérdezte Taki, miközben a szemeit forgatta.
- Hogy-hogy melyik? És mit keresünk itt? Mi van a PyroTech-kel? Hogy jöttünk el onnan? És-
- Csak szép lassan, jó? - jött oda mellém Ruki, majd megfogta a karom és leültetett egy szabad székre. - Tessék – tett elém egy kávét. - Jót fog tenni.
- Hát oké – kezdtem el kavargatni, majd belekortyoltam. - És most meséljetek! Hol van Homura?
- Nyugalom! Homura éppen lement a sarki közértbe, mindjárt jön – szólt Taki. Egy sóhajjal nyugtáztam, hogy minden rendben.
- Nos, az akció három nappal ezelőtt volt – szólt Taki.
- Három napig aludtál – szólt Ruki. - Biztos, hogy jól vagy? Mi történt?
- Időbe tartott, amíg megalkottam a „ketrecet” az „új” erőmnek – vontam meg a vállam.
- De sikerült, ugye? - kérdezte Taki.
- Persze – mondtam úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Hála Istennek – sóhajtott Ruki. - Nos, miután elájultál, szépen kisétáltunk. Kazama-san teljesen készen volt, hogy Homura szemtől szemben állt vele, de miután rájött, hogy már nem ártalmas, marasztalni akarta. Erre-
- Erre én hozzávágtam, hogy az lenne az utolsó, amit tennék, hiszen neked köszönhetem, hogy végre újra normális lehetek, ezért a legkevésbé sem vele fogom tölteni az életem – hallottam egy hosszú választ az ajtó felől.
- Homura! - álltam fel, majd megszédültem a hirtelen mozdulattól.
- Csak óvatosan, hiszen három napja nem ettél – nevetett Ruki.
- Persze – mosolyodtam el. - Minden rendben? - pillantottam Homurára.
- Természetesen! - mosolygott a srác. - És veled?
- Soha jobban – nevettem. - Nem készítettek ki nagyon? - böktem a skacokra.
- Nem. Ruki nagyon jó fej és Taki is normális.
- Normális? Én nem vagyok jó fej? - akadt ki Taki. - Na jó, mindegy.
- Remek – nyújtóztam egyet, majd megkordult a hasam, amire mindenki nevetni kezdett. - Azt hiszem, hogy éhes vagyok – nevettem el magam.
- Hoztam pár cuccot, de nem tudom, hogy mit ennél – szólt Homura. - Elég jól főzök, így gondoltam... De ha nem, az sem baj, csak...
- Köszönöm – mosolyogtam.
- Rendben! Taki, légyszi gyere segíts! - kérte Homura.
- Miért is én? Én nem-
- Menj csak – pillantott Ruki Takira, aki rögtön levett valamiféle célzást és már ott sem voltak.
- Izé... Nem is tudom, hogyan mondjam. Én – kezdtem volna, de Ruki hirtelen magához húzott.
- Te bolond lány – szorított magához. Eleredtek a könnyeim.
- Ruki – suttogtam. - Sajnálom. Én... Nem tudom, hogy miért tettem. Úgy éreztem, hogy ezt kell és...
- Azt hittem, hogy már fel sem ébredsz – szólt keserűen. - Annyira beparáztam, hogy mi van akkor, ha nem kelsz fel, hogy én...
- Ne haragudj.
- Mi lett volna, ha álmodban ön-gyulladva halálra égsz? Én meg csak álltam volna ott és nem tehettem volna semmit! Végig nézhettem volna, ahogy elveszítelek és még csak esélyem sem lett volna, hogy megmentselek! - rivallt rám Ruki. Éreztem, ahogyan átkarol és közben remeg. Óvatosan belebújtam az ölelésébe.
- Segítettél – suttogtam. - Megosztottad velem az erődet. - Lehet, hogy magától értetődik a dolog, de azt tudni kell, hogy Ruki nem ossza meg az erejét akárkivel. Nem is teheti, de erről majd később.
- Nem tehettem mást – nézett félre.
- Ruki? - Elpirult. Szemmel láthatóan elpirult. Talán attól fél, hogy az erejével a gondolatait is közvetítette?
- Senna – suttogta. - Nem akarom, hogy többet ilyen előforduljon. Nem akarlak elveszíteni és éppen ezért mindent el fogok követni, hogy ne történjen meg több ilyen incidens.
- Ruki, ez a munkám – szóltam. - Mindig ilyen volt és mindig is ilyen marad.
- A munkád, hogy segíts, ahol tudsz! Nem az, hogy feláldozd az életed olyanokért, akiket még csak nem is ismersz!
- Érted is megtenném – szóltam.
- Nem erről van szó! Hát nem érted?
- Vajon el fogja végre mondani neki? - tanakodott Taki, miközben épp a zöldségeket pucolta.
- Ruki és Senna együtt vannak, ugye? - kérdezte Homura.
- Hogy ők? Nem, nincsenek. Hogy őszinte legyek, az ő kapcsolatukat sosem értettem.
- Hogy érted?
- Hát – kezdte Taki. - Az, ami köztük van, az már szerintem rég túllépett minden olyat, amit mi hétköznapi emberek kapcsolatnak nevezünk – mondta Taki. - Ruki szerelmes Sennába, ez tény. De a kapcsolatuk nem ezen a síkon van. Legjobb barátok, mindent megosztanak egymással és mindig számíthatnak egymásra. Ruki talán nem is akarta soha elmondani Sennának, hogy mit érez. Talán mert szerinte úgy is tudja, érzi, vagy nem tudom.
- Akkor Rukinak nem esett rosszul, hogy Senna megcsókolt? - kérdezte Homura.
- Senna csókja – ízlelgette Taki a kifejezést. - Attól függ, hogy melyik fajta csók. Ruki elmondta, hogy Senna erejének egy formáját csók közben tudja használni. Igazából téged azért csókolt meg, hogy kiszedje belőled az erőt. - Taki letette a kést. - Viszont azt nem értem, hogy Ruki miért adta Sennának az erejét. Nem szokása. Előbb ugrik be egy kés elé, mint hogy ezt tegye – elmélkedett Taki.
Szerencsére, vagy bánatunkra, mindketten tanúja voltunk az előbbi beszélgetésnek, ami a konyhában folyt. Ruki arca a piros több árnyalatában úszott, míg én csak értetlenkedve álltam és Rukit néztem.
- De jó, hogy mindenki jobban ismer engem, mint hinném – morgott Ruki elpirulva.
- Ruki? - kérdeztem vissza, hátha elmondja, hogy mi a baja.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy képes lettél volna eldobni az életed egy olyan vakarcsért, mint Homura, és itt hagytál volna engem egyedül.
- Ruki, nézz rám – kértem.
- Én... csalódtam – sütötte le Ruki a szemeit. - Tudtam, hogy nem érzel úgy, mint én, de azért erre nem számítottam.
- Ruki! - rivalltam rá, mire felnézett.
- Mi van?
- Tudtam, hogy nem lesz bajom. Érted? Ha nem adod át az erődet, akkor is sikerül! - mondtam.
- Na persze – mondta.
- Mondom! Mert feltörtem Megido pecsétjét. - Ruki szemei elkerekedtek.
- Hogy mit csináltál? - pislogott.
- A pecsét, ami akkor keletkezett, amikor átvettem Homurától az erőt. Feltörtem. - mondtam.
- De...
- Lezártam! Szivárog, de tűrhetően – nyújtottam ki a karom és a tenyerembe összpontosítottam az erőt. Hirtelen egy láng jelent meg benne.
- Használni is tudod? Hihetetlen. - Eloltottam.
- Nem bízol bennem – suttogtam. - Pedig... Nem hiszem, hogy valaha adtam volna okot az ellenkezőjéről.
- Én... A fenébe is! Féltem! - kiáltott rám Ruki. - Féltem, hogy nem tehetek semmit és elveszítelek és-
Elmosolyodtam, majd Ruki elé álltam és ajkaimat az övére tapasztottam.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése