Még nem vagyok álmos #2 - Felébredt az angyal, de szíve nem felejtett

Még nem vagyok álmos

Írta: Senna Rowen

Második fejezet - Felébredt az angyal, de szíve nem felejtett

Másnap Takaya boldogan mesélte Tatsukinak Ruki reakcióját. Torannak is elmondta, bár nem volt ínyére. Mégis csak Ruki barátnője. Toran rögtön be volt zsongva, hogy Ruki csak miatta fog felébredni. Takaya nem akart veszekedni vele, ezért inkább sarkon fordult és otthagyta a szédült libát. Tatsuki morgott egyet Toran hülyesége miatt, majd Takaya után ment.

– És azt mondod, hogy csak a te hangodra szorította meg a kezed? – érdeklődött Tatsuki.

– Igen. Matsumoto-sensei azt mondta, hogy ha Ruki fel fog ébredni, azt miattam teszi – szólt Takaya boldogan.

– Én megmondtam. Ha nagyon akarod, akkor vissza fog jönni hozzád.

– Alig várom, hogy kinyissa a szemét. Hogy lássam a mosolyát. Hogy beszéljen hozzám.

– De azt tudod, hogyha felébred, nem fog tudni járni? Három év alatt elernyedtek az izmai és sokat kell tornáztatnia, ha ismét lábra akar majd állni – szólt Tatsuki.

– Igen tudom. Matsumoto-senseijel már sokat beszélgettünk erről. A sensei kutatott egy kicsit, és talált pár olyan rehabilitációs gyakorlatot, amely megkönnyíti és lerövidíti a gyógyulást – mesélte Takaya.

– Matsumoto-sensei tényleg a szívén viseli Ruki sorsát.

– Igen. Nála jobb orvost nem ismerek.

– Takaya? – kezdte Tatsuki. Tudta, hogy kényes téma ez a fiúnak.

– Igen?

– Mond csak… Eldöntötted már, hogy elmondod-e Rukinak hogyan érzel iránta? – kérdezte a lány. Takaya megállt egy pillanatra, majd lehajtotta fejét.

– Félek, Tatsuki. Iszonyúan félek. Félek, hogy ha elmondom, azzal tönkreteszem a barátságunkat. Azt nem bírnám elviselni.

– De így csak te leszel boldogtalan. Nem azt mondtad nekem a baleset után, hogy féltél, mikor azt hitted Ruki meghal és soha nem mondhatod el neki?

– Igen, de…

– Ha felébred, ott a megfelelő alkalom.

– Nem érted? Mi van ha megutál? Nem tudnám elviselni, ha meggyűlölne ezért. Ha az lenne, hogy csak simán meleg vagyok, mint jó barát, biztos mellém állna. De az, hogy meleg vagyok, és belé szerettem… Még neki is sok lenne – mondta Takaya. – Ő a legjobb barátom, Tatsuki. Ha nem lehet több, akkor szeretném ha legalább ez maradna. Ezt meg kell értened.

– De nem tudom nézni, hogy szenvedsz! Ezt neked is meg kell értened! Talán nem ismerjük egymást olyan rég óta, mint te és Ruki, de attól még nekem te vagy a legjobb barátom! És nem akarom, hogy boldogtalan légy – magyarázta Tatsuki. – Látom, ahogyan Toranra nézel, ha Rukival van. Süt rólad a féltékenység. Csodálom, hogy Ruki még nem vette észre.

– Nem vagyok féltékeny, csak utálom azt a nőt!

– De miért? Mert ő van Rukival helyetted!

– Nah jó ezt nem hallgatom tovább! Hazamegyek! – állt fel mérgesen Takaya, majd elrohant.

– Legalább gondolt át, amit mondtam! – kiáltott utána Tatsuki. – Jaj, Takaya… Ha nem lennél ilyen önfejű…

– Miért baj az, hogy nem akarom elveszíteni Rukit? Ha elmondanám neki, 50% az esély arra, hogy meggyűlöl. Ezt nem akarom! Francba! – gondolta Takaya rohanás közben. – Mit kéne tennem? Mit? A francba! A francba! Ruki… Ruki – gondolataiból a mobilja csörgése zökkentette ki. Gyorsan előkotorta. – Akiko-san?

– Igen tessék?

– Takaya! Ruki… magához tért!

– Hogy micsoda?

– Mondom, Ruki magához tért! Felébredt! A Kokoro kórházban vizsgálják. Kutya baja! Igaz nem tud még lábra állni, de…

– Rohanok!

– Jah, és Takaya! Még nem szóltam Torannak. Szeretném, ha én utánam te lennél az első, akivel beszél. Nem is szóltam neki, hogy jössz, meglepetés lesz.

– Rendben. Köszönöm.

– Nincs mit – szólt Akiko, majd letette.

– Istenem… Köszönöm… Most nem számít, én mit érzek. Az a lényeg, hogy Ruki felébredt. Igen. Végre láthatom a mosolyát… – gondolta Takaya miközben a kórház felé rohant. Eléggé messze volt a kórháztól, mert már hazafele rohant.

A kórházban épp Matsumoto-sensei vizsgálta Rukit.

– Végre felébredtél. Már azt hittük, fel sem akarsz ébredni.

– Tényleg három évig kómában voltam? – kérdezte Ruki.

– Majdnem három. Jaj, el tudom képzelni Takaya örömben úszó arcát, mikor megtudja, hogy felébredtél. – nevetett Matsumoto-sensei. – Ennél nagyobb boldogságot nem adhatott volna neki Isten ezen a napon. Nagyon várta ám, hogy felébredj. Mióta kómába estél, mindennap meglátogatott. Mindig vigyázott rád, és fogta a kezed. Nagyon szerencsés vagy ám, hogy ilyen barátod van. Meg kell őt becsülnöd.

– Minden nap mellettem volt és vigyázott rám… – szólt Ruki.

– Úgy bizony! – mosolygott Matsumoto-sensei.

– Elnézést… Matsumoto-sensei, igaz?

– Igen - bólintott a nő mosolyogva.

– Mondja… Mégis ki az a Takaya? – kérdezte Ruki. Matsumoto-sensei arcáról lefagyott a mosoly.

– Most csak hülyéskedsz ugye? Mond, hogy hülyéskedsz… Nagyon rossz vicc ám, ugye tudod?

– Bocsánat, de nem hülyéskedek – válaszolt Ruki halál komolyan.

– Az nem lehet… – lábadtak könnybe Matsumoto-sensei szemei. – Lehetetlen… Erőltesd meg az agyadat Ruki. Kérlek…

– Sajnálom, de tényleg nem jut eszembe róla semmi.

– Az nem lehet, hogy elfelejtetted őt! Az lehetetlen! Jesszusom… Ebbe Takaya bele fog roppanni – eredtek el Matsumoto-sensei könnyei. – Nézzük… Édesanyádra emlékszel?

– Igen. Aikawa Akikónak hívják

– Hová jársz iskolába, és melyik osztályba?

– Shibuya Középiskola 11/B.

– Mikor születtél?

– 1991. október 10 – válaszolta Ruki.

– Hol születtél?

– Tokió, Shinjuku, Kokoro kórház.

– Osztályfőnököd neve?

– Kuroda Hitomi – válaszolta Ruki.

– A barátnőd neve?

– Nekem nincs barátnőm – szólt Ruki.

– Érdekes… – szólt Matsumoto-sensei.

– Vagy mégis lenne? – kérdezte bizonytalanul Ruki.

– Shirokawa Toran. Ismerős neked ez a név? – kérdezte Matsumoto-sensei.

– Nem. Miért ismernem kellene? – kérdezte Ruki.

– Ő a barátnőd. És Mishira Tatsuki?

– Igen, ő egy barátom a 11/D-ből.

– Szóval Takayára és Toranra nem emlékszel. Épp rájuk, akikhez érzelmek fűznek. Őszintén szólva az a Toran nem érdekel. Amit Takaya mesélt róla, bőven elég volt, hogy ne érdekeljen az a fruska, de Takaya… Ebbe bele fog roppanni lelkileg – szöktek könnyek ismét a sensei szemeibe.

– Mondja csak, ez a Takaya közel állt hozzám? – érdeklődött Ruki.

– Igen. Ő a legjobb barátod. Tudomásom szerint 12 éve ismeritek egymást – válaszolta Matsumoto-sensei.

– Ez nem normális… Miért csak rájuk nem emlékszem, ha minden másra igen? – kérdezte Ruki.

– Ismereteim szerint ezt valami érzelmi sokk okozhatja és emiatt magad zárod el ezeket az emlékeket. Most megyek. Utána kell néznem valaminek és Takayának is meg kell magyaráznom valahogy ezt.

– Azt mondja, hogy nagyon fájni fog neki?

– Valószínűleg. Szegény fiú… – szólt Matsumoto-sensei.

– Nem lehetne, hogy ne mondja meg neki?

– Hogy mi? Hazudjak neki? – lepődött meg a sensei.

– Az ő érdekében. Remélhetően fogok rá emlékezni – szólt Ruki.

– De… Mi lesz, ha megölel, vagy beszél neked valamiről, amiről te nem tudsz… Idegennek érzed majd. Hogy tehetném? Hogy nézhetnék a szemébe, azok után, hogy azt mondtam neki, hogyha felébredsz, azt csak miatta teszed majd? – potyogtak a könnyek Matsumoto-sensei szemeiből.

– Azt mondta neki, hogy miatta fogok felébredni? – lepődött meg Ruki.

– Igen. Mivel csak az ő hangjára reagáltál amíg kómában voltál, és ő volt veled mikor először megmozdultál… Én… Amikor láttam, hogy mit csinál nap mint nap érted, én valóban elhittem azt, hogy közöttetek különleges kötelék van. Amikor néztem, hogy elmeséli neked a napját, miközben a kezedet fogja… Magányt éreztem, és vágyat, hogy bárcsak lenne nekem is olyan barátom, mint neked Takaya – mondta szipogva a sensei.

– Takaya… Ennyire szeret engem? – kérdezte Ruki.

– Én nem is tudom mivel kifejezni azt, amit akkor éreztem, amikor ott voltam veletek.

– Van egy ilyen személy az életemben és nem emlékszem rá! Biztosan én is szeretem annyira mint ő engem. Mégis mit tegyek, hogy emlékezzek rá? – lett könnyes Ruki szeme.

– Nem tudom. Erre csak te tudod a választ – szólt Matsumoto-sensei, majd Takaya hangját vélte hallani a folyosóról. – Azt hiszem itt van Takaya. Megyek.

– Várjon! El fogja mondani neki? – ijedt meg Ruki.

– Nem tehetek mást, Ruki. Tudnia kell. Bízom benne annyira, hogy tudjam, képes lesz kezelni a helyzetet – szólt a sensei, majd elhagyta a kórtermet.

– Sensei! – rohant oda a Takaya a felé sétáló senseihez. – Maga sírt. Csak nincs valami baj Rukival? – ijedt meg Takaya a sensei vörös szemeit látva.

– Takaya… Légy erős… Most azt kérem, hogy hallgass végig és próbálj meg nem összeroppanni – készítette fel Matsumoto-sensei a fiút.

– Mondja már, sensei!

– Az a helyzet, hogy Ruki… Szóval Ruki…

– RUKI!!! Végre felébredt! – rohant oda Toran a senseihez. – Bemehetek hozzá? Na? Kérem!!!

– Hallgass már el, Toran! – morgott Takaya a lányra.

– Hm. Ruki még mindig az én barátom, szóval jogom van őt látni! – hisztizett Toran.

– Maradj csendben, kérlek. Neked is hallanod kell amit most mondok – szólt Matsumoto-sensei.

– Mi lenne az? – érdeklődött Toran kicsivel normálisabb hangnemben.

– Az a helyzet, hogy Ruki se Toranra, se Takayára nem… Szóval, nem emlékszik egyikőtökre sem.

– Hogy micsoda?! – kiáltottak fel szinte egyszerre.

– Úgy érti, hogy amnéziája van? – sokkolt le Takaya.

– Nem. Úgy értem, csak rátok nem emlékszik. Kettőtökre.

– Minden másra igen? – kérdezte Toran.

– Igen. – Takaya teljesen lesokkolt.

– Takaya? Jól vagy, Takaya? – pillantott Matsumoto-sensei a fiúra, aki egyre csak sápadtabb és sápadtabb lett.

– Lehetetlen… Elfelejtett engem? – kérdezte Takaya, miközben eleredtek a könnyei.

– Micsoda? Igaz ez? – rohant oda Akiko.

– Sajnos igen – bólintott Matsumoto-sensei.

– A legfontosabb személy az életemben és… Nem emlékszik rám – rogyott össze Takaya. Könnyei megállíthatatlanul folytak.

– Takaya – guggolt le hozzá Matsumoto-sensei.

– Ez rosszabb, mintha azt mondta volna, hogy utál…

– Nem emlékszik rám sem? A szerelmére? – kérdezte Toran. Érezni lehetett egy újabb hiszti létrejöttét. – Ha meglát, biztosan eszébe jutok! – szólt Toran, majd berohant Rukihoz.

– Egy fenéket! – állt fel Takaya, majd Toran után rohant. Berohant az ajtón. – Ne merészelj a fejéhez vágni semmit! Nem az ő hibája!

– Akár hozzá is vághatnám! De igaz! Nem az ő hibája, hanem a tiéd! Már a baleset után is mondtam, de Aikawa-san nem hitt nekem! Mindig téged védett!

– Én is magamat hibáztattam, de Akiko-san segített rájönnöm, hogy nem az én hibám! – szólt Takaya.

– Tényleg? Akkor mégis kinek a hibája?

– Senkié! Amúgy is pont te beszélsz, aki ahhoz képest, hogy a barátnője vagy, meglepően ritkán látogattad meg?

– Ahhoz neked semmi közöd!

– De igenis van! Elegem van belőled! Így szereted Rukit, meg úgy szereted, mégis mióta kómába esett, fűvel-fával csalod! Neked semmit sem jelent a hűség? – vágta Toranhoz a fiú ami a szívén volt.

– Szerelmet fogadtam, nem hűséget! – válaszolta Toran, mire Takaya könnyes szemmel pofonvágta.

– Tudtam, hogy miért utállak ennyire. Aljas, kétszínű dög vagy – morgott Takaya.

– Te… Felpofoztál – szólt Toran könnyes szemmel az arcát fogva.

– Megérdemelted… Egyszerűen nem vagy rá méltó, hogy Ruki közelében légy. Ezerszer jobbat érdemel nálad – szólt Takaya.

– Nem értelek. Rád sem emlékszik. Te miért nem vagy mérges? – kérdezte Toran.

– Mert veled ellentétben, én igazán szeretem őt – szólt Takaya. Akiko és Matsumoto-sensei pont ekkor léptek be, így még hallották az utolsó mondatot, ami Takaya szájából elhangzott. Rukinak – aki mindvégig tanúja volt a beszélgetésnek – eleredtek a könnyei.

– Hagyd abba! Ne okold őt mindenért! Rohadtul nem az ő hibája, érted? – kiabált Ruki. Mindenki ránézett.

– Ruki… – szólt Takaya.

– Az én hibám! Teljesen máshol voltam amikor elütött a kocsi. Takaya semmiben sem hibás! Állandóan veszekedtek! Nem tudtam mit tegyek! Tudtam, hogy választanom kell közületek, de nem tudtam… egyszerűen nem tudtam hogyan mondjam el – törölte le a könnyeit Ruki.

– Hát ezért tört meg a memóriád. Nem tudtad, hogy mit tegyél – szólt Matsumoto-sensei.

– Ruki… – hunyta le a szemeit Takaya. – Értem. Tehát döntöttél… – eredtek el Takaya könnyei.

– Igen. Most már tudom. Sajnálom, de… Szakítok veled, Toran.

– Mi? – kerekedtek el Toran és Takaya szemei. Matsumoto-sensei és Akiko elmosolyodott.

– Tudtam, hogy helyesen döntesz, fiam – mosolygott Akiko.

– Iszonyú nehéz volt. Nem a szakítás, hanem az, hogy elfogadjam ez mivel jár – szólt Ruki. Könnyei abbamaradtak.

– Én… Azt hittem őt választod – szólt Takaya.

– Hát ennyire szerettél? – kérdezte Toran sírva.

– Az igazság az, hogy soha sem szerettelek, Toran. Sajnálom – vallotta be Ruki.

– Hogy mi? – csattant fel egyszerre Toran és Takaya is.

– Ez csak egy menedék volt, hogy megússzam a magyarázkodást, és egy vallomást, amit már oly rég óta a szívem legmélyén őriztem és igyekeztem elnyomni – mondta Ruki.

– Most már mindent értek – bólintott Matsumoto-sensei. – Így már minden világos. Istenem, hogy ti mekkora buták vagytok!

– Igen, azok. De erre nekik kellett rájönniük – helyeselt Akiko.

– Tehát maga is tudta – mosolygott Matsumoto-sensei.

– Igen – mosolygott Akiko is.

– Én már tényleg semmit sem értek! – szólt Takaya.

– Nem vagy vele egyedül - helyeselt Toran a könnyeit törölgetve.

– Az igazság az, hogy én mindvégig valaki mást szerettem – vallotta be Ruki. Takaya szíve kihagyott egy-két ütemet.

– Mégis hogyan tehetted ezt velem? – sírt Toran.

– Ugyan, Toran. Olyan hülyének nézel, hogy nem jöttem rá, hogy mindvégig megcsalsz? De ahogy hallottam a kómám után is folytattad. Nem is hibáztatlak – szólt Ruki.

– Még előtte is? És te tudtad? – kérdezte Takaya ide oda kapkodva a fejét, és némi hitetlenséggel a hangjában.

– Persze. És azt is tudtam végig, hogy igazából Kazukit szereted, Toran. Mindvégig vele csaltál. Úgyhogy ezzel kvittek vagyunk.

– De… Ha tudtad, akkor miért…? – kérdezte Toran.

– Mondtam. Jó menedék volt. Viszont ha szakítok veled, akkor el kellett volna mondanom, hogy ha tudtam, akkor miért hunytam szemet felette. Pedig pont ezért lettem a barátod.

– Nem értelek… – suttogta Toran. – Nem értelek! Az egész annyira zavaros!

– Toran! Te tényleg gyengeelméjű vagy. Meleg vagyok!

– Mi? – dübörgött Takaya szíve.

– Most már értem. El akartad takarni azzal, hogy velem voltál – szólt Toran.

– Pontosan.

– De miért? Akkor miért nem mondtad meg az illetőnek, hogy szereted? – kérdezte Toran.

– Mert féltem. Féltem, hogy elveszítem a barátságát azzal, hogy meggyűlöl. És nem akartam, hogy nem még hogy több mint barát, még barátom se maradjon. Hülye voltam, tudom, de akkor ezt tűnt a jó megoldásnak – pirult el Ruki.

– Nahát… Valaki itt szintén azonos cipőben jár! És mennyire hasonló megfogalmazás!

– Tatsuki!

– Halihó! Reméltem, hogy erről a részről nem maradok le – pillantott Takayára a lány.

– Örülök, hogy itt vagy – szólt Takaya.

– Nem tesz semmit – mosolygott a lány. Toran rögtön összerakta a dolgokat és Tatsukihoz rohant.

– Most nem mondod komolyan, hogy ezek ketten egész idő alatt…

– De-de – bólogatott Tatsuki. – Nagyon úgy tűnik. – mondta a lány. Toran a fiúk felé fordult és megszólalt.

– Még életemben nem láttam két ekkora hülyét, mint ti vagytok! Ezt nem hiszem el.

– Most mi van? – pillantott körbe Ruki, jelezve, hogy semmit sem ért abból amit magyaráznak.

– Te most úgy érted, hogy ő – kérdezte Takaya, Tatsuki felé intézve szavait.

– Pontosan az amire gondolsz – válaszolt. Takayának leesett a tantusz.

– Hogy én mekkora egy barom vagyok - temette kezébe az arcát Takaya.

– Nos, igen. Sok szenvedéstől megkíméltétek volna magatokat, ha már az elején észreveszitek mit éreztek egymás iránt, de sebaj! Valahol el kell kezdeni, és minden jó, ha a vége jó – szólt Tatsuki. – De hogy mindketten ugyanazért tartsátok titokban és hogy Ruki ilyesmihez folyamodjon, ez még nekem is új.

– Most azt mondjátok, hogy… - Végül Ruki is rájött, hogy miről van szó, majd Takayára nézett. Takaya a szőke kék szempárjába nézett. Mindketten elpirultak.

– Hát ez szánalmas – nyögte Ruki.

– Igen, az – helyeselt Takaya is.

– Menjünk, szerintem elég sok mindent kell tisztázniuk a fiúknak. Csak zavaró tényezők vagyunk – terelte ki a társaságot Akiko, majd Matsumoto-senseijel együtt kimentek és bezárták az ajtót. A két legjobb barát pedig bent maradt, hogy megbeszélhesse a dolgokat.

– El kellett volna mondanom – kezdték egyszerre, majd mindketten elpirultak.

– Sajnálom – szólt Ruki.

– Nincs mit. Én sem vettem észre. Lehettem volna jobb megfigyelő – szólt Takaya, majd leült az ágy végébe.

– Ahogy én is – mondta Ruki. Óráknak tűnő percek után Takaya megszólalt.

– Igazán féltem, hogy nem fogsz felébredni. Reménykedtem, de mindvégig ott bujkált a gondolat, hogy elveszítelek.

– Takaya…

– Amikor megszorítottad a kezem, olyan boldog voltam. Egy esély, hogy visszakapjalak. Aztán amikor Akiko-san telefonált, hogy felébredtél… Sohasem voltam még olyan boldog. Amikor megtudtam, hogy nem emlékszel rám, lesokkolt, de boldog voltam, hogy jól vagy. - Ruki nem szólt semmit.

– Mond csak, miért kalandoztál el hazafelé? Aznap…

– Nem tudtam hogyan is beszélhetnék veled. Nem akartam, hogy Torannak veszekedjetek miattam. És nem figyeltem. Ennyi az egész.

– Tehát akkor mégis az én hibám. Még ha nem is közvetlenül – szólt Takaya.

– Nem a te hibád! Már mondtam! Figyelmetlen voltam és kész! – mondta Ruki.

– Olyan hosszú volt ez a három év – szólt Takaya miközben könnybe lábadt a szeme. – Azt hittem, már soha sem látom többé a mosolyodat.

– Sohasem láttalak még sírni. Egészen máig – szólt Ruki. – De nem is szeretnélek sírni látni. Itt vagyok, jól vagyok és ez a lényeg.

– Igen… Ez a legfontosabb.

– Mindvégig mellettem voltál. Sajnálom, hogy ennyi időt kellett rám pazarolnod – szólt Ruki szomorúan.

– Mi? Miket beszélsz? Az az idő, amit veled töltök, az sohasem pazarlás! Ilyet ne mondj! Én… Szeretek veled lenni.

– Takaya… Fájdalmat okoztam neked? – kérdezte Ruki.

– Fájdalmat?

– Amikor összejöttem Torannal…

– Nem. Mivel azt hittem szereted, örültem, hogy boldog vagy. Csak azt utáltam, ahogyan Toran viselkedett veled. Inkább az okozott fájdalmat.

– Sajnálom. Hogy hazudtam…

– Nem számít – hunyta be a szemeit Takaya.

– Dehogyis nem. Annyira gyáva voltam. Azt hittem így majd minden megoldódik. Én csak… Nem akartam kockára tenni a barátságunkat. Sajnálom! Sajnálom… – tört ki a zokogás Rukiból.

– Ruki… Nem kell bocsánatot kérned.

– Annyira szánalmas vagyok – sírt Ruki.

– Nem vagy az – ölelte át Takaya a szőkét. A szőke pedig a fekete karjaiban sírt.

– Takaya…

– Ruki… Sajnálom.

– Takaya?

– Nem tudom mikor történt, de… Én már régóta többet érzek irántad mint barátság. Legjobb barát ide vagy oda, beléd szerettem. Nem mondtam el soha, mert nem mertem. Féltem, hogy még a barátságodat is elveszítem és azt nem éltem volna túl. Azt hittem minden rendben, amíg melletted vagyok, de… Amikor történt veled az a baleset… Annyira megijedtem. Azt hittem sosem ébredsz fel és nem mondhatom el neked, hogy mennyire szeretlek téged és hogy mennyire fontos vagy számomra – mondta Takaya.

– Takaya… Én is nagyon szeretlek. Ugyanezért nem mertem elmondani neked az érzéseimet. A barátságunkat féltettem – nézett Ruki Takaya szemeibe. – Azt hittem kibírom ezt a nyomást, de csak jobban szenvedtem tőle – mondta Ruki, majd lágyan elmosolyodott.

– Ruki… – simított végig Takaya Ruki arcán. – Engem rohadtul nem érdekel semmi, amíg te itt vagy velem.

– Takaya…

– Csak azt akartam, hogy ezt tudd – szólt Takaya, majd óvatosan Ruki ajkához érintette a sajátját. Ruki azonnal résnyire nyitotta az ajkait, amin Takaya nyelve rögtön be is furakodott. Óvatosan végigsimította Ruki szájpadlását, majd a nyelvét vette célba. Lassú táncba kezdtek, majd mikor elfogyott a levegőjük, elváltak egymástól egy vékony nyálcsíkot húzva maguk után.

– Szeretlek, Takaya – suttogta Ruki.

– Én is szeretlek – szólt Takaya, mire Ruki mosolyra húzta a száját.

– Imádom amikor mosolyogsz – mosolygott Takaya is. Ekkor kopogtak.

– Bejöhetünk? – Akiko hangja volt.

– Persze – szólt Takaya. Akiko benyitott és belépett a kórterembe nyomában Matsumoto-senseijel.

– Sikerült mindent tisztáznotok? – kérdezte Akiko.

– Igen, Anya – bólintott Ruki.

– Örülök neki – mosolygott Akiko.

– Én szintén – mosolygott Matsumoto-sensei is.

– Azért jöttünk, hogy megbeszéljük a rehabilitációdat – kezdte Akiko.

– Mint tudod, az elmúlt három év alatt nem mozogtál így időbe telik, míg az izmaid újra rendesen úgy működnek, ahogyan kell – folytatta Matsumoto-sensei. – Hogy újra járni tudj, megfelelő tornákra lesz szükséged. Kutattam egy kicsit, és találtam pár olyan gyakorlatot, ami megkönnyíti neked ezt a folyamatot. Persze kitartó munka is szükséges hozzá.

– Értem. Készen állok! – mosolygott Ruki. – Három hét múlva járni fogok! Méghozzá a saját lábamon!

– Három hét? – kerekedtek el Matsumoto-sensei szemei. – Én úgy másfél hónapra gondoltam, ha minden jól megy.

– Akkor legyen egy hónap.

– Úgy legyen. Holnaptól minden nap tornázni fogunk. Először otthon, majd egy hét után a központban lévő felszerelések segítségével. – tájékoztatta Rukit a programról Matsumoto-sensei.

– Értettem. Ugye segítesz? – nézett Takayára a szőke.

– Persze – mosolygott Takaya.

– Rendben! Akkor holnaputántól célom a lábra állás!

– Holnaputántól? – lepődtek meg a jelenlévők.

– Igen. Tudjátok… Mivel ma már elég késő van, a holnapi napot szeretném Takayának szentelni – mosolygott Ruki.

– Értem. Így már világos – szólt nevetve Matsumoto-sensei. – De gondolom nem itt akarod a holnapot Takayával tölteni – mosolygott a nő.

– Hát… Jobb lenne nem itt, az igaz. Megoldható?

– Ha nem irtózol a kerekesszékektől.

– Szükség törvényt bont, nem igaz? Nagyszerű ötlet! – nevetett Ruki.

– Van egy pofás járgányom. Kölcsönadom.

– Köszönöm. Azzal lekötelezne – szólt Ruki. – Akkor holnap kimehetünk a közeli parkba is – pillantott a szőke Takayára boldogan.

– Az nagyszerű lenne. Matsumoto-sensei? Megoldható lenne, hogy itt aludjak? – kérdezte Takaya.

– Behozathatok még egy ágyat – nevetett a sensei.

– Köszönöm – mosolygott Takaya.

– Királyság! – kiáltott fel Ruki, mire mindenki nevetni kezdett.