Halálszagú szerelem
Írta: Senna Rowen
Első fejezet - A kihagyhatatlan meccs
„Az életben a család és a szeretet a legfontosabb. A legbiztosabb pedig a halál.”
Attól, hogy nem látjuk, más lények is élnek a földön rajtunk kívül. Persze itt nem az állatokra és efféle lényekre gondolok. Csak hinnünk kell bennük.
Ilyen lények a Shinigamik is, azaz a Halálistenek. Nem tudunk róluk, nem is látjuk őket mindaddig, amíg el nem érkezik a megfelelő pillanat. Az ő világuk az élő és a szellemi világ mezsgyéjén, határán található, és csak egy vékony fátyol választja el őket a mi világunktól. Vezérük a Shikami, akik osztagokba osztva őket igyekszik minél jobban végezni a munkáját. Vagyis a halálistenek irányítását. De most ugorjunk.
Japán fővárosának egyik kerületében járunk, Shinjukuban. A történet középpontjában egy Takataro Nagato nevezetű harmadéves gimnazista srác áll, akit nagy szája, idióta viselkedése, és szőke haja ellenére mindenki szeretett. Persze minden rossz tulajdonságát ellensúlyozta nyílt természete, kedvessége, és a barátai felé irányuló mérhetetlen szeretete. Bár szőke hajával és tengerkék szemével alaposan kitűnt a japán gimisek közül, remekül beilleszkedett. Édesanyjával a gimnázium miatt költöztek ide. A fiú az apja halála óta magába roskadt, így az édesanyja jobbnak látta, ha egy másik környezetet keres a fiának. Ez előnyére is vált, hisz az új környezet megtette a hatását: Nagato újra olyan lett, mint amilyen az apja, Kusanagi halála előtt volt.
Shinjuku gyönyörű hely volt. Gyönyörű parkok, tiszta levegő, magas virágzó cseresznyefák… Mindent összevetve ez volt az a hely, ami megfelelt egy gyermekét egyedül nevelő anyának, és kamasz fiának.
A hiperaktív Nagato örömét lelte a szabad ég alatt rendezett sportrendezvényeken, tagja volt a helyi footballcsapatnak, és imádott ugrálni. Vagyis mindent szeretett, ami bármiféle mozgást kívánt. Lovagolni, futni… A sport meghozta gyümölcsét, ugyanis Nagato igencsak izomdús felsőtestet tudhatott magáénak, a helyi lányok nem kis örömére. Nagatónak nem volt ínyére a dolog, mert eléggé fárasztó volt a mindennapos menekülés a lányok azon része elől, akik megszállottan keresték rajongásuk tárgyát. Ilyenkor általában a fiúwc rejtekén talált egy kis nyugalmat. Az iskolában teljesen más volt a viselkedése mint otthon. Míg a suliban vidám volt, hülyéskedett és jókedvű volt, odahaza lefoglalta a lecke, az edzés, és a házimunkában való aktív részvétel. Miután rájött, hogy édesanyjának az a legnagyobb segítség, ha szó nélkül intézi a tennivalókat, minden délután ő intézte a bevásárlást, és minden olyan dolgot, amit az ideje engedett. Édesanyja késő estig dolgozott, hogy neki mindene meglegyen. Ez a legkevesebb amit megtehetett. Cserébe Aiko mindenhová elengedte, ahová csak menni akart. Nagato úgy vélekedett erről amikor a barátai kérdezték, hogy ez egy kölcsönösen előnyös kompromisszum. Végül is igaz volt, főleg most, hogy közeledett a sport nap. Nagato most késő estig gyakorolt, és edzett. A csapata rá építette a támadási terveket, és középcsatárként ez is volt a dolga. Sajnos történt egy kis baleset, amit az egész csapat rossz ómennek könyvelt el.
– Hogy micsoda!?
– Ne haragudj, Tohma… Igazán sajnálom – védekezett Nagato elhúzva a fülétől a telefont. – Merő véletlen volt.
– Véletlen? Hogy lehet merő véletlenségből úgy elesni, hogy eltörjön a lábad? – idegeskedett a kapus.
– Nem tört el, csak megrepedt – szólt Nagato, mire Tohma ismét beleüvöltött a telefonba.
– Az pont elég! Holnap meccs, és te… Bah!
– Sajnálom. Megpróbálok rendbejönni holnapig – szólt Nagato.
– Nagato, te is tudod, hogy ez lehetetlen. De mindegy is. Nem a te hibád. Akkor jössz vissza, amikor csak akarsz – szólt Tohma.
– Tudom, hogy rosszkor jött, meg ez a kötelességed csapatkapitányként – szólt Nagato.
– Csak gyógyulj meg. Az a lényeg. Most megyek. Készíteni kell egy másik tervet. Na szia.
– Szia, és még egyszer bocs – tette le Naruto nagy sóhajjal. – Ezt nem hiszem el! – vágódott hanyat az ágyán. – Ekkora szerencsétlen is csak én lehetek.
– Nagato, itt a teád – jött be Aiko.
– Kössz, Anya – vette el a csészét. – Remélem nem haragszol.
– Ugyan már! Csak pihenj. Kivettem pár nap szabit, hogy itthon lehessek veled – mosolygott az anyja.
– Nem kellett volna.
– Elugrok még a boltba, aztán nézünk valami filmet, jó? – kacsintott Aiko. – És ne mászkálj! – pirított Nagatóra az anyja. – Ismerlek – indult ki az ajtón.
– Jó – sóhajtott Nagato. Pár percig némán ült, majd meghallotta a bejárati ajtó csapódását. Rápillantott a gipszelt lábára, majd letette a csészét. – Fránya gipsz! Nesze! – ütögette meg a gipszet. – Nem hiszem el… – suttogta, majd felállt, és sétálgatni kezdett a szobában.
– Gipszelt lábbal focizni… – elmélkedett, majd megpillantotta a labdáját a sarokban. Odasántikált, majd felvette. Gondolt egyet, és elkezdett dekázni a gipszelt lábával. – Már nem fáj. Miért ne szedhetném le a gipszet? – gondolta, majd keresett ez ollót. Nagy nehezen sikerült leszednie a gipszet. Zoknit húzott, majd cipőt, és elkezdett cselezni. – Megy ez – mosolygott, majd kézbe vette a telefont és tárcsázott.
– Szia Tai!
– Nagato! Hogy vagy? – kérdezte Tai.
– Remekül. Figyelj. Tohmát nem akarom zavarni, megmondanád neki, hogy játszok holnap?
– Játszol? De hát… a lábad!
– Kutya baja – nevetett Nagato.
– Hát jó. Ennek örülök – szólt Tai.
– Hidd el, én is! Na megyek, gyakorlok egy kicsit.
– Meg ne erőltesd magad…
– Nyugi! – szólt Nagato, majd kinyomta a telefont és ledőlt az ágyba. A nagy izgalom hatására el is aludt. Másnap reggel kelt csak fel. Amint kinyitotta a szemeit, Aiko dühös tekintetével találta szembe magát.
– Jó reggelt – kezdte Aiko.
– 'reggelt… – ült fel Nagato.
– Miért vetted le a gipszet? – tört a lényegre az anyja.
– Anya. Szükségük van rám. Ha nem megyek, elveszítjük a meccset.
– De… még nem vagy jól!
– De igen, jól vagyok – kelt fel Nagato. – muszáj jól lennem.
– Tudom, hogy fontos neked, de…
– Semmi de. Játszok a meccsen.
– Én… Rendben – adta meg magát Aiko. – Csak ne essen semmi bajod – ment ki az anyja. Nagato lesütötte a szemét. És halkan öltözni kezdett. El sem köszönt Aikótól, úgy ment a meccsre.
– Nagato! – kiáltott Tohma, mikor meglátta. Mindenki odarohant.
– Biztos jól vagy? – kérdezte Tai.
– Kutya bajom – nevetett Nagato, majd belerúgott a labdába. – Akkor a megbeszéltek szerint – szólt, mire mindenki bólintott. A meccs jól kezdődött, ám mikor az utolsó perc volt… Mindenki Nagatóban bízott.
– Egyenlő az állás! 3-3! A vendégeknél a labda!
Nagato tudta, hogy ez az utolsó esélyük. Nagy iramban futott az ellenfél felé és kicselezte. – Döntetlen nem elég – biztatta magát.
– Takatarónál a labda! De… várjunk csak? Mintha sántítana!
– Nagato… – szólt Tohma összeszűkült szemekkel.
– Be kel rúgnom! – biztatta magát Nagato, és még gyorsabbra vette az iramot. Fájt a lába. Nagyon is. Már alig érezte.
– Ki kell tartanom… – emelte rúgásra a lábát, és ellőtte a labdát. Abban a pillanatban kicsúszott alóla a lába és lefejelte a kapufát. Érezte a meleg vérét végigfolyni az arcán. Még látta, ahogy a labda bemegy a hálóba, és elmosolyodott.
– Gól… – esett össze. Hallotta az üdvrivalgást, aztán minden elcsendesedett.
– Hívják a mentőket!!!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése