Még nem vagyok álmos #1 - Alszik még az angyal, s álmában szárnyra kél

Még nem vagyok álmos

Írta: Senna Rowen

Első fejezet - Alszik még az angyal, s álmában szárnyra kél

Már tavasz volt. A fák virágai most készültek megmutatni igazi valójukat. Az idő langyos volt, és kellemes szél fújt. A nap sütött, és így igazán gyönyörűen hatott a zöldellő fák, a virágok és a lágy szellő napsütötte összhangja. Olyan volt, mintha semmi sem ronthatta volna el ezt a délutánt. Ezt gondolta az iskolakapun éppen kilépő fiú. Sóhajtva egyet az égre pillantott, amely gyönyörű kék mivoltát most egy felhő sem takarta. A szél lágyan bele-belekapott ébenfekete hajába. Hasonlóan ében szemeivel az eget pásztázta, mintha fentről várt volna útmutatást. Fehér sápadt bőrén érezte a lágy szellő simogatását, majd szemei hirtelen szomorúvá váltak. Nem. Az ő élete el lett rontva „attól” a naptól fogva. Azon a napon mindent elveszített, amiben valaha is hitt. Boldogság? Már rég nem boldog. Remény? Igen, reménykedett. Ez volt az egyetlen, ami megmaradt neki a magánnyal és az ürességgel együtt.

Lassan elindult a poros járdán, táskáját könnyedén a hátára vetve. Vele szemben jött néhány ember. Némelyik köszönt is, de ő mélyen gondolkodva sétált, így azokat sem viszonozta. Meglepő, de az emberek mintha elnézték volna neki, valamilyen oknál fogva. A fiú csendesen sétált, amikor hirtelen kiabálást hallott.

– Takaya! Takaya-kun!!! – A fiú megfordult, majd meglepett pillantásokkal fogadta az érkezőt.

– Tatsuki? Neked nem suliba kellene lenned? – nézett az imént érkező lányra Takaya. – Nem tesz jót, ha ellógod az órákat, főleg a vizsgáid előtt.

– Igen, tudom. De veled szeretnék menni. Már rég nem látogattam meg Rukit – szólt Tatsuki mentegetőzve és némi megbánással a hangjában. Általában eléggé hiperaktív és figyelmetlen lány volt, de azt észrevette, hogy Takaya arca elszomorodik Ruki nevének hallatán. Még ha csak egy pillanatra is. A fiú megfordult és folytatta tovább útját, de közben megszólalt.

– Rendben, de ne maradj le, mert megígértem Akiko-sannak, hogy fél háromra biztos odaérek.

– Persze – rohant Takaya mellé a lány. – Mond csak… Van valami változás?

– Szerintem tudnál róla ha lenne – válaszolt Takaya kissé morcosan.

– Igen, igazad van. Ne haragudj – szomorodott el Tatsuki. – Csak… érdeklődtem.

– …Rendbe fog jönni. Tudom – hallotta a lány Takaya motyogását.

– Nem értettem… Megismételnéd?

– Azt mondtam, tudom, hogy rendbe fog jönni! – kiáltott Takaya miközben megállt.  Tatsuki bólintott.

– Igen, rendbe fog jönni – szólt Tatsuki nyugtatásképp. Hogy magát, vagy Takayát akarta ezzel nyugtatni, azt maga sem tudta. Kisöpört néhány kósza lila tincset a szeméből, majd a fiú vállára tette a kezét. Láthatóan hatásos volt, mert a fiú megnyugodott.

– Sajnálom. Nem kellett volna kiabálnom veled – szólt őszintén Takaya.

– Semmi baj. Tudom, hogy mit érzel – indult el a lány, majd Takaya követte. – Beszéltél mostanában az orvossal?

– Múlthéten volt kint megnézni. Nem mondott semmi újat. Várjunk. Mindig csak ezt mondja – morgott Takaya ökölbe szorított kézzel. – Mintha tehetnénk mást! – Tatsuki együtt érző pillantásokat vetett a fiúra. – Hány éve is? Három?

– Jövőhéten lesz három éve – szólt Takaya halkan. – Három éve, hogy nem látom a mosolyát – mondta keserűen.

– Fel fog ébredni. Ha hallja a hangod, ha tuja, hogy várod… vissza fog jönni. Tudom – mondta Tatsuki.

– Remélem. Nélküle… olyan üres az életem. Ő a legjobb barátom. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Nem adom fel a reményt – mondta Takaya. – Semmiképp sem – tette hozzá.

– Nem is szabad – szólt Tatsuki. Egy darabig egyikük sem szólt semmit, csak csendben ballagtak egymás mellett. Néhány óráknak tűnő perc után Tatsuki megszólalt. – Kíváncsi lennék rá, hogy hol van most…

– Az orvos azt mondta, hogy egy olyan világban, ami a miénkhez hasonló. Ez a kómával jár. Talán ott is van egy élete, csak nem olyan mint itt – szólt Takaya, majd elmosolyodott. – Biztos ott is sok hülyeséget csinál.

– Ez nagyon is rá vallana – mosolyodott el Tatsuki is.

– Vajon én is ott vagyok vele, hogy kihúzza a bajból, és mellette legyek, ha kell? – kérdezte Takaya némi szomorú lejtéssel a hangjában.

– Ha valaki ott van vele ott is, az te vagy – válaszolt komolyan a lány.

– És mi van akkor, ha nem akar majd felébredni? Ha ott jobb neki? Mi van ha ott sokkal több barátja van, és jobb az élete? Akkor…

– Hagyd abba – vágott közbe Tatsuki. – Ez nem fog megtörténni. Tudja, hogy vársz rá és vissza fog jönni. Hozzád… Hozzánk. Ebben kell hinned – állt meg Rukiék háza előtt.

– Igazad van – állt meg Takaya is, majd kopogott.

– Nyitva van, Takaya-kun! – hallották egy női hang kiáltását bentről. Takaya ajtót nyitott, majd beléptek.

– Megjöttem, Akiko-san! Tatsuki is velem van! – szólt Takaya. Egy hosszú vörös hajú nő kukkantott ki a bejárati ajtóval szemben lévő ajtó mögül. – Áh, örülök neked, Tatsuki. Rég jártál erre!

– Jó napot, Aikawa-san. Igen… Tényleg rég voltam itt – vakargatta a fejét a lány.

– Sebaj, Ruki biztosan örülni fog neked. Jaj, Takaya, biztos, hogy nem nagy kérés, hogy maradj itt vele estig? Tudom, hogy vizsgáid lesznek és én meg minden idődet…

– Dehogy is baj. Szívesen vagyok itt, de ezt maga is tudja. A tankönyvek el vannak nélkülem is, itt meg nagyobb szükség van rám – szólt Takaya belevágva Akiko mondókájába.

– Nagyon köszönöm, hogy ennyit segítesz. Nem mennék el, ha nem lenne nagyon fontos. De ígérem, hétre itthon leszek – jött ki Akiko a helyiségből, majd el is tűnt a másikban, ami nagy valószínűséggel a konyha volt.

– Semmiség – tette le a táskáját Takaya, majd Tatsuki is követte a példáját.

– Tele a hűtő, minden rendben, úgyhogy mehetek is, ugye? – kérdezte Akiko enyhe kételkedéssel a hangjában.

– Kulcsok? – kérdezte Takaya.

– A kulcsok! Jaj, ha te nem lennél…

– … Akkor vissza kellett volna jönnie értük – mosolygott Takaya. Tatsuki meglepetten figyelte a beszélgetésüket. Akiko visszaszaladt a konyhába, és felkapta a kulcsokat a hűtőszekrényről, majd visszatért.

– Akkor rád hagyok mindent. Igérem, amint tudok jövök. Vigyázzatok magatokra! – szólt Akiko, majd elhagyta a házat.

– Ön is… – szólt Takaya, majd levette a cipőjét, és elindult felfelé a lépcsőn. Tatsuki követte.

– Úgy látom, már szinte családtagnak számítasz itt.

– Sok időt töltök itt, így már egészen hozzászoktak, hogy itt vagyok – magyarázta Takaya, majd mikor felért odalépett egy ajtóhoz, amely résnyire nyitva volt. Sóhajtott egyet, majd kinyitotta és belépett.

– Megjöttem, Ruki! – sétált az ágyhoz mosolyogva fiú. – Nézd csak kit hoztam! Tatsuki is eljött meglátogatni – söpört ki egy szőke az alvó fiú szemeiből, majd az ablakhoz ment, kihúzta a sötétítőt és kicsit kinyitotta az ablakot. Tatsukit ámulatba ejtette ez a cselekménysorozat. Egy teljesen más Takayát látott. A fiú mosolygott és azt a látszatot keltette, mintha semmi baj nem volna. A lány pislogott még párat, majd odament Rukihoz és megfogta a kezét. Megpróbált ő is úgy tenni, ahogy azt az imént a fiútól látta.

– Szia Ruki. Hé, minden rendben? Annyi mesélni valóm van! A suliban is sok dolog történt. És… – Takaya elmosolyodott. Ahogy figyelte amint Tatsuki mesél, kellemes érzés töltötte el. És szentül hitte, hogy Ruki igenis mindent hall. Csak nem tud reagálni rá.

– … most mond meg. Te mit csináltál volna? És akkor… – Takaya tekintete az alvó Ruki arcán állapodott meg és figyelte amint a fiú résnyire nyitott ajakkal veszi a levegőt. Aztán a mellkasára nézett, ami a levegővétel következtében fel-le mozgott… Szünetmentesen.

– …Aztán elmentünk a koncertre. Látnod kellett volna őket! Ha felébredsz, akkor neked is el kell jönnöd rá. Takaya nem akart eljönni. Te érted ezt? Pedig ők a kedvenc együttesünk! – szólt Tatsuki.

– Azért nem mentem, mert nem volt kedvem. Lesz még koncert és a következőre, amire elmegyek, már Rukival fogok. Nem igaz? – pillantott Takaya az alvó szőkeségre.

– Hát, te tudod – nézett a lány Takayára, majd tekintete visszaszaladt a szőkére. – Nah, mennem kell. Jó volt veled beszélgetni, Ruki – állt fel a lány az ágy széléről, majd Takayára nézett. – Tényleg. Lehet, hogy Toran is át fog nézni ma délután. – Takaya arca elfintorodott a név hallatán.

– Csak fél füllel hallottam, amint Toran épp a barátnőinek mondta. Úgyhogy készülj fel rá. – szólt Tatsuki, majd az ajtóhoz sétált. – És ha lehet, ne öljétek meg egymást Ruki jelenlétében – mosolygott, majd elment.

– Ez azt jelenti, hogyha nem előtted teszem, akkor megölhetem? – nézett Takaya az alvó Rukira, majd sóhajtott egyet. – Még mindig nem értem mit szeretsz ezen a buta libán. Mióta kómában vagy és nem figyelsz rá, fűvel-fával megcsal, azzal magyarázva, hogy: „A barátom még kómában van, és egy nőnek vannak szükségletei. De amint felébred, visszamegyek hozzá.” Mégis… Milyen nő az ilyen? Ha igazán szeretne, akkor kivárná amíg felébredsz. Komolyan… Mikor felébredsz, szakítasz vele rendben? Csak neked akarok jót – ült le az ágy szélére. Óvatosan végigsimított Ruki arcán, majd tekintete elszomorodott. – Én örökké várni fogok rád – szólt, majd elvette a kezét Ruki arcától és csak nézte amint a barátja „alszik”. Néha az infúziós oszlopra pillantott, ami a szőkét táplálta, csaknem három éve. Még nem kellett cserélni. Biztosan Akiko cserélte ki még délelőtt. Ennek köszönhetően nem fogyott le annyira a szőke. Bár veszített a súlyából, mégsem volt csont és bőr. És ez sokat számított. Ruki majd egy évig volt kórházban, mielőtt a szülei hazahozták. Akkoriban nagyon nehéz volt mind Ruki szüleinek, mind Takayának. Majdnem három évvel ezelőtt történt Rukival egy baleset. Kerékpárral ment haza az iskolából, amikor elütötte egy autó. Cserbenhagyásos gázolás volt. A mai napig nem tudják ki tette.

- ~ -

Az egész majdnem három éve történt. A 16 éves Takaya épp az utolsó óráján ült. Annak idején fakultációt vett fel zenéből, hogy hegedülni tanulhasson. A legjobb barátja, Ruki, vetette fel neki, hogyha annyira szeretne hegedülni, akkor miért nem vesz fel belőle órákat. Így – bár Ruki nem járt zeneórákra – felvette őket. A szőke mindig is szerette a hegedűt, de neki nem volt hozzá soha tehetsége. Ezért Takaya mindig hegedült neki, amikor csak tehette. Imádott Rukinak hegedülni, Ruki pedig imádta hallgatni. De a hegedűórák azzal jártak, hogy hiába egy osztályba jártak, előbb végzett, így ilyenkor mindig külön mentek haza. Azon a napon is pont így volt. Ruki egyedül ment haza. Direkt kerékpárral jött, mert tudta, hogy Takayának úgyis plusz két órája van. Akkor történt a baleset. Egy járókelő talált rá az eszméletlen fiúra, majd mentőt hívott. Nem sokkal később Takaya is kapott egy hívást... Akikótól.

– Akiko-san? – pillantott a mobiljára Takaya, majd szólt a tanárnak, hogy fontos hívás és fel kell vennie.

– Igen tessék?

– Takaya! – hallotta Akiko zokogó hangját. – Nagy baj történt! Rukit elütötte egy autó. A Kokoro kórházba hozták.

– Hogyan? – hagyott ki pár dobbanást Takaya szíve, majd érezte, hogy valami sós érkezik a szájához.

 – Azonnal ott vagyok! – nyomta ki a telefont, majd gyorsan összeszedte a cuccait.

– Tomohide-kun, mi baj van? Miért sírsz? – kérdezte a tanár aggodalommal a hangjában.

– Sírok? – érintette meg az arcát Takaya. – Nem számít! Ruki… Rukit elütötte egy autó! Azonnal oda kell mennem, sajnálom! – szólt, majd kirohant a teremből, ki az iskolából, egyenesen a kórház felé. Mikor odaért kétségbeesetten ment oda a nővérpulthoz.

– Elnézést! Meg tudná mondani hol van most Aikawa Ruki?

– Aikawa Ruki? Nemrég hozták be. Épp műtik – válaszolt a nővér.

– És hol van az a műtő?

– Második emelet, jobbra harmadik ajtó. Az édesanyja már ott van.

– Köszönöm! – szólt Takaya, majd ott se volt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, amik a második emeletre vezettek. Mikor ráfordult a folyosóra, azonnal megpillantotta a kint várakozó Akikót. Rögtön odaszaladt.

– Hogy van Ruki?

– Takaya… – ismerte meg a hangot Akiko, majd felnézett és ismét könnyek szöktek a szemébe. – Nincs jól. Komoly fejsérülést szenvedett. Több bordája és csontja törött. Épp most műtik.

– De… Ugye túléli? – kérdezte Takaya ijedten, miközben próbálta visszanyelni a könnyeit.

– Azt mondták, ha a műtét sikeres, akkor van esély rá.

– Úr Isten… – ült le Takaya és a kezébe temette az arcát. – Az én hibám… Ha együtt megyünk haza…

– Dehogy is, fiam… Eszedbe se jusson ilyesmi. Többször is jött már haza egyedül. Nem tudhattad… Nem a te hibád… – Takaya nem szólt semmit sem. Már nem is próbálta visszatartani a könnyeit, így azok töretlenül folyhattak végig az arcán. Sohasem sírt. De most… Félt, hogy elveszíti a legjobb barátját. Az egyetlen, legjobb barátját.

Talán egy óra is eltelhetett. Akiko és Takaya is némán ült. Azóta Akiko és Takaya könnyei is felszáradtak. Mindketten pattanásig feszült idegekkel várták, hogy véget érjen a műtét. Pár perccel később egy orvos jött ki a műtőből. Akiko és Takaya azonnal felpattantak.

– Mondja doktor úr, hogy sikerült? – kérdezte Akiko.

– A műtét sikeres volt, de addig nem tudunk semmit, amíg fel nem ébred – válaszolt az orvos. – Most átszállítjuk az intenzívre.

– Értem – bólintott Akiko. Mikor befejezték az átszállítást, Akiko bement hozzá. Aztán kijött és azt mondta elmegy inni egy kávét. Takaya odament az egyik nővérhez.

– Elnézést… Bemehetnék hozzá?

– Hozzátartozó? – kérdezte a nővér.

– A barátja vagyok – szólt Takaya.

– Hát…

– A legjobb barátja… – mondta. – Kérem – tette hozzá.

– Rendben, de ne sokáig – adta meg magát a nővér.

– Értettem, és köszönöm – nyitott be a kórterembe. Amint meglátta Rukit, hogy milyen állapotban van, ismét készültek feltörni a könnyei. De tudta, hogy Ruki nem szeretné így látni, ezért visszatartotta őket, majd odament és megfogta a fiú kezét.

– Istenem, Ruki… Így megijeszteni engem… És a mamádat – söpört ki egy tincset Ruki szemeiből. – Látnod kéne, hogy összetörted magad – törölt le egy kibuggyanó könnycseppet a szeméből. Ruki arcán megannyi ragtapasz volt. A karján és a kézfején is. A feje pedig be volt kötve. Lélegeztetőgépre volt kapcsolva, karjába pedig egy infúzió volt bekötve. Takaya nem bírta így látni. Megsimította a szőke homlokát, majd kiment. Ekkor látta meg Torant. A lány éppen Akikóval beszélt.

– …rendbe jön? – kapott el Takaya egy mondatfoszlányt. Sóhajtott, majd elindult feléjük. Közben letörölte könnyektől csillogó szemeit.

– Nem tudom, Toran. Még nem tudnak semmit. Azt mondták, majd ha felébred, többet tudnak mondani – válaszolt Akiko. – Takaya… – vette észre a fiút, aki éppen a könnyeit törölgette.

– Takaya? – pillantott a fiúra Toran is, majd mérgesen rákezdett. – Ez az egész a te hibád!

– Na de Toran… – szólt Akiko. – Ebben senki sem hibás. Főleg nem Takaya.

– Egy fenét nem! A suliban veszekedtünk mi ketten, ezért Ruki biztos mérges lett. Emiatt nem tudott figyelni az úton! A te hibád! – hisztizett Toran.

– Ugyan Toran. Ti mindennap veszekedtek. Ruki mindig mondja. Nem hiszem, hogy ma épp ezért lett volna figyelmetlen – szólt Akiko.

– Akkor is az ő hibája! -Takaya szíve majd megszakadt. Próbálta visszatartani a könnyeit, de nem sikerült. Tömegével törtek utat az arcán. Akiko látva Takaya állapotát, rápirított Toranra.

– Most már elég legyen, Toran! Takayának semmi köze ahhoz, ami történt, úgyhogy ne keress bűnbakokat! Láthatod így is milyen állapotban van! Ha nem tudsz fegyelmezetten viselkedni és nem hagyod abba, akkor akár haza is mehetsz!

– Mi? De…

– Semmi de! Vagy nyugton maradsz és békén hagyod Takayát a hülyeségeiddel, vagy menj haza!

– De Ruki az én barátom! Jogom van itt lenni! – hisztizett Toran.

– Az lehet, de Takayának még több joga van, hogy itt legyen. Úgyhogy maradj nyugton! – morgott Akiko. Takaya csak állt ott, és meg se mozdult. Könnyei potyogtak.

– Takaya? Minden rendben? – aggódott Akiko. – Takaya…?

– Igaza van… – szólalt meg a fiú. – Az én hibám… Az én hibám! – szólt Takaya majd elrohant.

– Takaya!

Nem sokkal később kiderült, hogy Ruki kómába esett. Majdnem egy teljes évig a kórházban tartották. Aztán Akiko hazavitette. Mesterségesen tartották életben, bízva abban, hogy felébred. Az orvosok nem akadékoskodtak, mivel nekik már az is furcsának számított, hogy Ruki kómában van ugyan, de lélegeztető nélkül lélegzik. Így – talán – még ők is láttak esélyt a felépülésére.

Takaya minden nap meglátogatta Rukit, törekedve arra, hogy lehetőleg ne fusson össze Torannal. Rengeteget segített Akikónak, ami legfőképpen abból állt, hogy Rukival volt, és minden lélegzetvételét figyelte. Iskola után mindig ő volt az első, és iskola előtt is benézett hozzá amikor csak tehette. Mindig elmesélte neki, hogy mi volt a suliban, és mindig beszélt hozzá. Ennyit tehetett és azt, hogy reménykedik. Reménykedik abban, hogy egyszer Ruki felébred és azt mondja minden rendben, hogy újra láthatja mosolyát, és örömtől csillogó égszínkék szemeit.

-~- 

Mindennek már két éve, de Takaya még mindig remél és a hite töretlen. Szerencsére Toran az Akikóval való veszekedés óta nem hozta fel, hogy ez az ő hibája lenne. Már Takaya sem hiszi ezt, mert Akiko gondoskodott erről. Mikor egy éve megkérdezte tőle, hogy azért segít-e mert hibásnak tartja magát, Takaya azt felelte, hogy nem. Ő egész másért van még mindig Rukival. A szőke a legjobb barátja. A fiú az ő másik fele, ami nélkül képtelen létezni. Akiko erre csak egy mosollyal válaszolt. Takaya akkor volt először őszinte magához.

Már fél 6 körül járt az idő.

– Úgy látszik, Toran mégsem jön. De nem is baj. Mondtam már, hogy mennyire utálom azt a nőt? Vagy milliószor, ugye? – kérdezte Takaya az alvó Rukitól, majd ismét megfogta a szőkeség kezét. – Annyira hiányzol, Ruki – szólt Takaya, majd egy puszit nyomott a fiú homlokára. – Eszek valamit, rendben? Nemsokára visszajövök – szólt Takaya, majd el akarta engedni Ruki kezét, de a szőke megszorította. Takaya hirtelen azt sem tudta sírjon-e vagy nevessen.

– Ruki? Hallasz engem, Ruki? – kérdezte Takaya. A szőke szorítása nem gyengült. – Ruki? – A szorítás elgyengült. – Ruki? – Végül a szőke elengedte Takaya kezét. A fiú azonnal a mobilja után kutatott a zsebében, és Akiko számát kereste.

– Takaya? Te jó ég, ugye nincs valami baj? – szólt bele idegesen Akiko.

– Akiko-san! Ruki… Ruki… Ruki megszorította a kezem!

– Hogy micsoda?

– Megszorította a kezem! És körülbelül 1-2 két percig szorította!

– Istenem, ez jó hír! Nemsokára otthon leszek!, addig hívd fel az orvost! – szólt boldogan Akiko.

– Rendben! Máris hívom! – szólt Takaya majd letette, és rögtön az orvost hívta.

– Matsumoto-sensei?

– Áh, Takaya! Miben segíthetek? – szólt bele az orvos.

– Ráér most? – kezdte Takaya.

– Miért?

– El tudna jönni? – kérdezte Takaya.

– Mi történt?

– Ruki megszorította a kezem!

– Micsoda? Miért nem ezzel kezdted? Azonnal ott vagyok! – nyomta ki a sensei a telefont.

– Hallod Ruki? – pillantott a fiúra Takaya. – Matsumoto-sensei nemsokára itt lesz, hogy megnézzen és anyukád is itt lesz hamarosan – fogta meg újra Ruki kezét.

– Ruki? Hallasz? Ha igen, szorítsd meg a kezem – újabb szorítás. – Nagyon jó! Már csak ki kell nyitnod a szemed. Gyerünk Ruki, itt vagyok veled! – biztatta Takaya, ám a szemnyitás elmaradt. Helyette még egy szorítás volt. Ekkor kopogtak. – Nyitva van! – kiabált le Takaya, majd hallotta az ajtó nyílását és záródását, majd azt, hogy valaki rohan felfelé a lépcsőn és nagy robajjal benyit a szobába.

– Takaya!

– Matsumoto-sensei! Nézze… – pillantott a kezére, amit Ruki szorított.

– Ez… hihetetlen! – ment oda az orvos Rukihoz, majd lámpával megnézte a fiú szemeit. – Nincs reakció.

– Ruki? – a fiú elengedte Takaya kezét.

– Ruki, hallasz engem? – kérdezte Takaya, majd Ruki ismét megszorította a kezét.

– Bámulatos. Akkor nézzük – szólt Matsumoto-sensei, majd megfogta a másik kezét. – Ruki, hallasz engem? Szorítsd meg a kezem, ha igen – kérte. Ám a szorítás elmaradt.

– Ruki… – szólalt meg Takaya, majd Ruki megszorította Takaya kezét.

– Megáll az eszem. Úgy tűnik csak a te hangodra reagál – engedte el a sensei Ruki kezét. Takaya ugyanígy tett.

– De ez hogyan lehetséges?

– Nem tudom. De úgy tűnik – vetett Matsumoto-sensei a szőkére egy pillantást. –, hogy te vagy az aki még ide köti őt. Más nem magyarázza ezt a reakciót – szólt, majd sóhajtott egyet, aztán mindketten ajtózáródásra lettek figyelmesek. Majd rohanás a lépcsőn. Akiko nyitott be az ajtón.

– Matsumoto-sensei… – kezdte Akiko.

– Nyugalom, Aikawa-san. Úgy tűnik, Ruki tényleg megszorította Takaya kezét. De velem viszont nem történt meg ugyanez.

– Mégis hogyan?

– Ruki csak Takaya hangjára reagált. Az enyémre nem. Megpróbálná, Aikawa-san? – kérdezte Matsumoto-sensei.

– Persze… – szólt Akiko, majd megfogta a fia kezét. – Ruki? Édesanyád vagyok. Ha hallasz, kérlek szorítsd meg a kezem.

– Szorítás ugyan nem volt, de az ujjai megmozdultak.

– Legalább van reakció. Takaya? Megtennéd? – nézett a fiúra a sensei.

– Persze – lépett oda Rukihoz, majd megfogta a kezét, amit Akiko elengedett. – Ruki? – kezdte Takaya, mire a fiú azon nyomban megszorította a kezét.

– Ruki… – könnyezett az örömtől Akiko. – Ez azt jelenti, hogy van esély arra, hogy a közeljövőben felébred? – kérdezte.

– Nagy valószínűséggel. Ha Takaya mellette marad, akkor még jobb az esély.

– Ezt kérnie sem kell – mosolygott Takaya.

– De ezt nem értem. Eddig nem volt ilyen, ugye? – kérdezte a sensei.

– Nem, még nem fordult elő – szólt Akiko.

– Mégis mi válthatta ki? Mit csináltál, mikor mielőtt megszorította a kezed?

– Beszéltem hozzá, meséltem neki és fogtam a kezét – szólt Takaya. – Azt mégsem mondhatom el, hogy megpusziltam a homlokát. Még hülyének néznének – gondolta. – Jah igen! Mondtam neki, hogy nemsokára visszajövök, mert le akartam menni enni valamit.

– Értem… Hát ez érdekes. De azt legalább tudjuk, hogy te vagy az, ami ideköti őt. Ha fel fog ébredni, azt miattad teszi – mosolygott Matsumoto-sensei. Akiko bólintott.

– Végül is, te vagy az, aki mindig mellette van, amikor csak teheti – mondta Akiko is. Takaya bólintott.

– Jesszusom! Már ennyi az idő?! – pillantott Matsumoto-sensei az órájára. – Sietnem kell, még dolgom van. Ha bármi változás van, értesítsetek!

– Rendben, és köszönöm, hogy ilyen gyorsan idefáradt – szólt Akiko.

– Ugyan! Ruki a kedvenc páciensem! Még szép, hogy azonnal itt vagyok, ha kell – nevetett, majd az ajtóhoz sietett. – Akkor viszlát! És jó éjt! – köszönt el, majd elment.

– Nekem is mennem kellene… – szólt Takaya.

– Persze, menj csak.

Takaya szó nélkül Rukihoz ment, majd megfogta a kezét. – Jó éjt, Ruki. Holnap jövök – köszönt el. A szőke, mintegy köszönésképpen megszorította a kezét. – Mintha azt mondtad volna: „Neked is”. – mosolygott.

– Takaya? Köszönöm. – mondta Akiko.

– Nem - ingatta meg a fejét a fiú. -, én köszönöm… – szólt Takaya.

– Mégis mit?

– Hogy életet adott Rukinak – szólt Takaya. – Jó éjt, Akiko-san – köszönt el Takaya, majd otthagyta a meglepett Akikót és hazament. Beletellett pár percbe, amíg Akiko felfogta a hallottakat, majd elmosolyodott.

– Jaj kisfiam. Nem tudom eléggé megköszönni Istennek, hogy Takaya itt van velünk… Veled. Ő tényleg… nagyon szeret téged. Csak még nem jött rá a saját érzéseire. A szülei, Takami-san és Matsuto-san is tudják. Ha felébredsz, el kell mondanod neki, hogy mit érzel, és ott kell hagynod Torant – szólt Akiko, majd homlokon csókolta fiát, és aludni ment.