Shinrei Tantei
Írta: Senna Rowen
Második fejezet - PyroTech
Kiszállva a kocsimból rögtön megpillantottam Rukit és Takit a közeli épület oldalában. Bezártam a kocsi ajtaját és gyors léptekkel elindultam feléjük.
- Na, mi a helyzet? - értem oda hozzájuk.
- Üdv – köszönt Taki, mire én csak bólintottam egyet. - Ruki – fordultam az említett felé. - Gondolkoztam egy kicsit.
- Ne is mond. Nekem is eszembe jutott pár ötlet, ami lassan a józan ész határait súrolja – vakarta a fejét Ruki.
- Egyetértek. Nekem az jutott eszembe, hogy mégis mire akarják használni ezt a Homura nevű fiút? Egyáltalán miért tartják ott? Lehet, hogy kísérletezgetnek vele, hogy meg tudják zabolázni. De – sóhajtottam. - A tűz nem éppen olyan dolog, amit meg lehetne törni. És-
- Ha túl közel merészkedsz hozzá, csak annyit érsz el vele, hogy jól megéget – fejezte be a mondatom Ruki.
- Valahogy úgy – szóltam.
- Talán fegyvernek kell a fiú – szólt közbe Taki gondolkozva. - Lehet, hogy arra akarják használni, hogy az ország fegyveres erejét erősítsék vele.
- Akkor elég bolondok – szóltam.
- Tudsz valamit, amit mi nem? - kérdezte Ruki.
- Elég sok elmélet eszembe jutott ezzel kapcsolatban, de... Talán mégsem erre kell a fiú – sandítottam Rukira.
- Mindig is merész ötleteid voltak, úgyhogy ki vele – mondta Taki.
- Mi van, ha ki akarják szedni Homurából a tüzet és szét akarják osztani.
- Szétosztani? Úgy érted – kezdte Ruki -, hogy több embernek adni belőle?
- Talán. De ez csak egy elmélet – mondtam.
- Remek – fogta a fejét Taki. - És hogyan jutunk be?
- Ezekkel – mutatott fel három kártyát Ruki.
- Mik ezek? - vettem el egyet, amin az én nevem szerepelt. - Senna Rowen, hivatásos szelleműző, Satoru Szellemkutatás? - olvastam el a rajta található információkat.
- Ennél azért valami eredetibbre számítottam – szólt Taki, miután elvette a sajátját. - Szelleműző segéd? Ez lealacsonyító.
- Miért, nem az a munkaköröd? - pillantott Takira Ruki szúrós szemmel.
- De, végül is igen.
- Na akkor?
- Ruki én nem is tudom – kételkedtem. - Mi lesz, ha Satoru megtudja?
- Ezzel most ne törődj. A lényeg, hogy éppen várnak pár szelleműző egyént és mi éppen megfelelünk.
- Honnan-
- Kazuma – vigyorgott.
- Mégis csak jó valamire az a léhűtő – szólt Taki.
- Szegény gyereket csak sajnálni tudom, amiért mindketten így vélekedtek róla – nevetett Ruki. - De most... Senna, hozd a cuccod. Akcióra fel – tette hozzá, majd felkapta a földről a táskáját.
- Rendben – indultam el a kocsim felé, hogy a csomagtartóból kiszedjem a szükséges kellékeket.
Az épület magas volt és olyan érzést keltett, mintha egy hatalmas irodaház lenne. Külső szemmel el sem képzelné az ember, hogy miféle dolgok folyhatnak egy ilyen helyen.
- Segíthetek? - jött oda hozzánk egy erős harmincas férfi. Látszott rajta, hogy jómódú és jó vágású, de a szemeiből azt is kiolvastam, hogy az élete nem sétagalopp. Lehunytam a szemem és ahogy kinyitottam, láttam az embereket körülvevő aurát. Többsége kék volt, vagy fehér. Az emberek lelkiállapotuktól függően többféle színű aurával rendelkezhetnek. Azonban egyszerű kideríteni, hogy ki az, aki már foglalkozott okkultizmussal, vagy annak valamelyik ágával, hiszen, az aurájukban volt valami más. Ezt egy egyszerű médium nem tudná megmondani, de én nem vagyok egyszerű médium.
- Természetesen. A Satoru Szellemkutatástól vagyunk és azért jöttünk, hogy segítsünk önöknek egy igen kényes dologban – mondta Ruki a kártyáját mutatva és lehetőleg úgy, hogy más ne hallja.
- Értem – szólt a férfi, a kezét tördelve. - Ez egy eléggé kényes ügy. Kérem kövessenek, hogy meg tudjuk beszélni a részleteket – indult el egy lift felé. Mi szó nélkül egymásra nézve követtük. Ruki azonnal rájött, hogy már bevetettem az erőmet, amint a szemeimbe nézett. Valószínűleg azért, mert a megszokott kék szemeim helyett egy ezüst-szürke szempárral találkozott össze.
A liftben mindenki síri csendben volt és ez lehetőséget adott arra, hogy kicsit vizsgálódjak az épületben. Ösztönösen elnyomtam az érzékeimet és csak a mögöttük lévő érzésekre figyeltem. A lenti szintek valamelyikéről erőteljes kisugárzást éreztem. Ahogy elhaladtunk a hetedik emeletnél, az érzés erősödött. Tehát itt van. Azt hiszem, megérezhette az erőmet, mert valahogy kapcsolat nyílt köztünk, ha csak pár pillanatra is és én éreztem. Éreztem mindent, amit ő érzett. A rám zúduló érzésektől hirtelen elveszítettem az egyensúlyom és Rukiba kapaszkodtam.
- Jól van? - kérdezte a férfi rám pillantva.
- Igen, csak nem bírom a liftet – bólintottam. Ruki rögtön tudta, hogy füllentek.
- Értem. Egyébként a nevem Kazama Kurama – szólt. - Én vagyok ennek az épületnek a vezér-igazgatója.
- Örülök, Senna Rowen vagyok.
- Hasonlóképpen, Rowen kisasszony. - Összehúztam a szemeimet. Akár férjnél is lehetnék. Úgy tűnik, hogy ezen a helyen kicsit vissza kell fognom az erőm aktivitását.
Megállt a lift és mind kiszálltunk. Kazama-san bevezetett minket egy irodába és intett, hogy foglaljunk helyet.
- Nos, üdvözlöm önöket a PyroTech-nél – ült le Kazama-san. - Gondolom, azért tudnak egy s mást az ügyről, ha már idáig elfáradtak.
- Khm – kezdte Ruki. - Tudjuk, hogy van egy fiú maguknál, akinek az erejét kellene kideríteni. Kazuma-san sóhajtott egyet.
- Igazából az erejét tudjuk – kezdte Kazama-san. - A baj az, hogy iszonyú energiába kerül megfékezni. Hatalmas energiára – tette hozzá, majd belém hasított a felismerés.
- A Pirovíliai kő – remegett meg a hangom.
- A mi? - fordult felém Ruki és Taki szinte egyszerre.
- Ön figyelemreméltóan jól tájékozott, Rowen kisasszony – szólt Kazama-san. - Valóban a kő segítségével tudtunk akkora energiát kifejleszteni, hogy a gépezetünk, amibe a fiút zártuk, képes legyen arra, hogy bizonyos fokig elnyelje az erőt, ami a testéből kiszabadul – állt fel Kazama-san, majd egy szekrényhez lépett. Kivett egy jókora dossziét, majd az ölembe pottyantotta.
- Segítségre van szükségünk – magyarázta tettét. Rukira néztem, majd fellapoztam a dossziét.
- A fiú – kezdtem. - Mit lehet tudni róla?
- Homura a neve és jelenleg húsz éves. Hat évvel ezelőtt elhalálozott egy hat éves kisfiú, akinek a halálával kiszabadult egy hatalmas erő. Homura éppen akkor az általam vezetett intézetben tartózkodott, mint segéd. - Kazama-san szemeiben szomorúságot véltem felfedezni. - Akkor már jó ideje nálunk foglalatoskodott azért, hogy diákmunka gyanánt megtoldja a zsebpénzét egy kis keresettel. A kiszabaduló erő miatt sürgősen egy olyan testet kellett keresnünk, amely elég erős ahhoz, hogy akkor is megfelelően elzárja azt, ha a test nem vele együtt született.
- És Homura teste elég erősnek bizonyult – suttogtam.
- Pontosan – tördelte a kezét Kazama-san.
- Mondja – szóltam fagyosan. - Homura tudta, hogy mire vállalkozik? - néztem Kazama-san szemeibe.
- Bizonyos fokig – vallotta be a férfi.
- Értem – pillantottam le a dossziéra és a benne lévő képet figyeltem. A képről egy fehér hajú, mélybarna szemű huszonéves fiú pillantott vissza rám. Mosolya boldog volt. Egyszer csak észrevettem, hogy a fotóra egy könnycsepp zuhan.
- Senna – fogta meg Ruki a rázkódó vállam. - Mi történt?
- Nem... Ő nem tehetett semmiről – csuklott el a hangom. Könnyes szemmel néztem fel Kazama-sanra. - Belegondolt már, hogy mekkora fájdalmakat él át az a fiú? Hogy tönkretette az életét? Én-
- Tudom. De nem tehettem mást – szólt Kazama-san keserűen. - Egy ideig még jól bírta és semmi baja nem volt, de aztán kigyulladt az egyik emberekkel teli tér kellős közepén! Mit tehettem volna?! - kelt ki magából a férfi.
- Ezért bezárta és próbálja elnyeletni az erejét egy kaviccsal, mint hogy segítene neki a fájdalmaiban! - pattantam fel, mire a dosszié a földre esett és több tucat fénykép zuhant ki belőle a földre. Ruki felvette őket, majd elszörnyedt a képeken.
- Vigyen oda – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- Kérem, Rowen kisasszony, higgye el, jelen állapotában-
- Most! - rivalltam rá, mire bólintott én pedig letöröltem a könnyeim.
- Senna, kérlek ne csinálj hülyeséget. - Ruki a szemeimbe nézett, Taki pedig a vállamat fogta.
- Éreztem, Ruki – suttogtam.
- A liftben? Akkor – szólt Ruki.
- Éreztem a fájdalmát, Ruki. Szenved. Tennem kell valamit.
- Kapcsolatot teremtettél vele? - kérdezte Taki.
- Nem. Igazából, csak erőforrást kerestem az épületben, de akkor megtalálta a csatornámat és összekapcsolódtunk. Iszonyúan szenved – néztem Ruki szemeibe, miközben a sajátomból könnyek potyogtak. Ruki bólintott, majd letörölte a könnycseppjeim.
- Én veled vagyok – szólt.
- Én is – mosolygott Taki.
- Még akkor is, ha hülyeséget csinálok? - kérdeztem.
- Egy csapat vagyunk nem? - kérdezte Taki. Ruki pedig bólintott.
- Köszönöm, skacok – szóltam, majd intettem Kazuma-sannak, hogy mehetünk.
Valóban nem tévedtem, mikor a hetedik emeletnél éreztem Homurát. Vagyis jobban mondva a hatodikon volt. Valahogy rossz előérzetem támadt a sok hatos számmal kapcsolatban. Hatodik emelet, hat éves volt az előző hordozó, hat éve halt meg... Túl sok volt ez nekem. Figyelmesen haladtunk Kazuma-san után, ahogy a többszintű biztonsági rendszeren átjutva beértünk a gépesített szobába, ami Homurát rejtette.
- Ő lenne – suttogta Kazama-san, majd közelebb mentem az üveggel elzárt helységhez. - Hőálló üveg, de azért ne kísértse a szerencséjét – szólt. - Kint leszek, ha kellenék. - Kazama-san hátat fordított, majd elhagyta a termet.
Az üveggel körülvett szobában minimum 10000 fok volt, ha nem több. Talán az üveg épp hogy kibírta. A szoba közepén ott ült Homura. Kívül ott volt a Pirovíliai kő, rákötve az üveg lapjához. Valószínűleg ezt alkalmazták arra, hogy az üveget erősítsék és ne tudja áttörni és ugyanez az üveg működött elszívó gyanánt is. A fiúból két cső állt ki, amivel feltehetőleg a táplálékot juttatták a testébe. Közeledni kezdtem az üveghez.
- Senna, talán ezt nem kéne – kezdte Taki, de Ruki megfogta a vállát.
- Hagyd és figyelj – szólt Ruki.
Ahogy közelebb értem az üveghez, a fiú felfigyelt rám. Kinyitotta eddig lehunyt szemeit és egyenesen az én szemeimbe nézett.
- Hallod, amit mondok? - kérdeztem, amikor már teljesen az üveg mellett voltam. Szótlanul bólintott.
- Hogy-hogy nem ég el a teste? - kérdezte Taki.
- Valószínűleg az erejével próbálja megoldani, hogy ne kezdjen öngyulladásba – mondta Ruki. - Senna, mit gondolsz?
- Egy vékony védőpajzs van közte és a lángok között. Fogalmam sincs, hogyan tartja fent – mondtam, majd megpróbáltam megnyitni a csatornát. Valamiért azonban nem sikerült, így újra próbáltam.
- Ne csináld – hallottam a fiú hangját.
- De miért? Segíteni akarok!
- Ne így – szólt. - Nem akarom, hogy megint úgy érezd, ahogy én.
- Én – ismét könnyek gyűltek a szemeimbe. - Hogy segíthetnék?
- Már megtetted – mondta. - Könnyeket hullatsz értem.
- Bemegyek – szóltam, mire Homura megállított.
- Ne! Meg fogsz égni. És különben is, nem tudsz bejönni, sem én kimenni. Ez így van rendjén – mondta.
- Egy nagy frászt – szóltam, majd körbenéztem és megtaláltam a követ irányító panelt. Odamentem.
- Mit csinálsz? - kérdezte Ruki.
- Mondtam, hogy bemegyek – néztem rá.
- Tudod, hogy mit csinálsz? - kérdezte Ruki komoly hanggal.
- Igen – mondtam, majd bólintott és máris nekiállt leállítani a kő energiáját.
- Ne csináld, mert ki fog robbanni az erőm és nem fogom tudni megállítani! - kiabálta Homura.
- Ne aggódj – néztem a szemeibe. - Tudom, hogy mit csinálok.
- Az a baj, hogy én nem – szólt Taki. - Nem engedheted ki, amíg nem tudod, hogy semmi baj nem történik!
- Meg fogom oldani – szóltam, majd amikor leállt a rendszer, kinyitottam az ajtót az üvegen.
- Nanba shirimaku sowaka, kekkai nagakiri waruwaru – suttogtam, majd egy erőmező jelent meg körülöttem.
- Remélem nem csinál hülyeséget – szólt Taki, miközben Rukival együtt engem néztek. Óvatosan közeledtem Homura felé.
- Izzadsz – nézett rám Homura.
- Negyven foknál nem tudom lejjebb vinni a hőmérsékletet magam körül – néztem rá mosolyogva.
- Miért? - nézett rám kérdőn.
- Nem hagyhatlak szenvedni – szóltam, majd kinyújtottam felé a kezem. - Gyerünk, fogd meg a kezem – néztem rá. Ő vonakodva bár, de óvatosan megfogta a kezem. A tenyere puha volt és meleg. És ez a hő nem az volt, ami körülvette, hanem az, ami a testéből áradt. Éreztem a fájdalmát. Akaratlanul is ismét elsírtam magam, de közben próbáltam egy erő összesűrítő igét szórni rá.
- Kekkai sawayaku untara tara mishiwaku sowaka – ismételgettem, mire pár pillanat múlva alábbhagyott a teremben a láng és a hő lecsökkent negyven fokra.
- Hogy csináltad? - kérdezte tőlem meglepetten. - Elnyomtad az erőm – tette hozzá.
- Nem nyomtam el – válaszoltam. - Csak összesűrítettem – pillantottam az összeért kezeinkre.
- Ugye nem? - ijedt meg és próbálta elhúzni a kezét, de én nem engedtem.
- Semmi baj – mosolyogtam.
- De az erőm..! Fel fog emészteni! - remegtek a szemei.
- Nem, nem fog – szóltam. - Mond, kell neked ez az erő?
- Hogy mi? - Ruki szemei elkerekedtek. Bizonyára rájött, hogy mit szándékozom tenni. - Ez őrültség Senna! Belehalhatsz! - rohant volna az üveghez.
- Nem fogok – kiáltottam vissza, hogy hallja. - Bízz bennem, Ruki! Ahogyan mindig is! - Ruki ökölbe szorította a kezeit és megállt.
- Nos Homura, kell neked ez az erő? - kérdeztem.
- Sosem kellett – szólt, majd bólintottam és lehunytam a szemeim.
- Lehet ez egy kicsit furcsa lesz, de előre is elnézést kérek – nyitottam ki a szemeim, amelyek immár ismét ezüst-szürke színűek voltak. Közelebb haladtam Homurához, majd mikor egészen közel értem, hallottam a gondolatait. Elmosolyodtam.
- Ne most kezdj el bókolni nekem, oké? - mondtam, mire elpirult és én kihasználva ezt hozzálöktem magam és megcsókoltam. Szegény a meglepettségtől semmit sem csinált, nem úgy Taki, aki erre elképedt.
- Na ne! Ez folt a fene nagy terved? Hogy lesmárolod őt, hátha a hormonok miatt kirobban az ereje? - kérdezte, majd Ruki csendre intette.
- Ne beszélj hülyeségeket, inkább figyelj – bökött felénk. - Nem hiszem, hogy Senna ezen erejét láttad már.
- Csábító-erő? - kérdezte Taki leesett állal.
- Taki! Nézd – mutatott felénk.
- Csókolj vissza – suttogtam Homura ajkaiba.
- De – suttogta vissza.
- Csak csináld. - Homura lehunyta a szemeit és visszacsókolt. Gondolatai üvöltöttek a fejemben. Tehát én lettem az első lány, akit megcsókolt. Kicsit büszke voltam magamra. Ruki összehúzott szemekkel nézett minket.
- Tarts ki, Senna – szólt, majd behunyta a szemeit, összetette a két kezét és megpróbált annyi erőt sugározni felém, amennyit csak bírt. Rögtön megéreztem Ruki erejét, ahogy elért. Meleg volt és szeretetteljes. Csakúgy, mint Ruki maga. Összekeveredve az én erőmmel valami olyanná vált, amit még egyikünk sem ismert. Percekig csókoltam Homurát, amikor végre elért az erőm a testébe az ajkaimon keresztül. A lehunyt szemeink pilláján keresztül az ereje elkezdett átszivárogni az én testembe. Talán negyed óráig is eltartott, amikor éreztem, hogy a testem a tűréshatáron van.
- Csak még egy kicsit – suttogtam, de azt hiszem még nekem is vannak korlátaim. Óvatosan elváltam tőle, majd mindketten kinyitottuk a szemeinket.
- A szemed – nézett rám Homura. Valószínűleg a tűz miatt megváltozhatott a szemeim színe.
- Körülbelül az erőd hatvan százalékától szabadultál meg. Hogy érzed magad? - kérdeztem mosolyogva.
- Elnyelted az erőmet. Vagyis nagy részét – tette hozzá Homura. - És piros lett a szemed!
- Valószínű, de nem válaszoltál.
- Jól vagyok – mosolygott. Én bólintottam, majd kiszedtem a csöveket belőle és megtámasztottam. Óvatosan sétáltunk Rukiék felé.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Ruki, mikor odaértem. Óvatosan átvetette a karját a vállamon, hogy megtartson. Taki pedig Homurával tette ugyanezt.
- Érdekesen – válaszoltam. - Homura erejének hatvan százalékát felszívtam. A testem kikészült.
- Elzártad?
- Úgy ahogy – kapaszkodtam belé.
- Te tűz forró vagy – suttogta Ruki a nyakamba.
- Gondolom – mosolyogtam. - Ruki – kezdtem. - Ha bármi baj lesz...
- Nem lesz – szögezte le Ruki. - Teszek róla, hogy ne legyen.
- Köszönöm – suttogtam, majd azt hiszem elájultam. Csak arra emlékeztem, hogy Ruki elkapott és mondott valami olyasmit, hogy ne aggódjak, megoldja. De hogy ezután mi történt, azt már nem tudtam.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése