Halálszagú szerelem #3 - A Halálisten kiléte

Halálszagú szerelem

Írta: Senna Rowen

Harmadik fejezet - A Halálisten kiléte

– Mond, hogy nem lécelsz le… – nézett Nagato esdeklőn Sasukéra. A fekete kerek szemekkel válaszolt.

– Hát… Maradhatok. Tudod. Te vagy a munkám. És az egyszerre csak egy van.

– Hála az égnek. Mit akarsz csinálni? Ismered a várost? – lett izgatott Nagato.

– Nagato? Szerintem te sem ismernéd ki magad.

– Igaz… Akkor fedezzük fel! – lett elszánt a szőke.

– Jah és az utcán majd a levegővel fogsz beszélni – forgatta Sasuke a szemét.

– Egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak mások. Ha nem látnak, az az ő bajuk.

– Bajuk? Nagato! Én foglak átkísérni ha meghaltál! Más inkább sose találkozna magamfajtával! – rivallt Sasuke a szőkére.

– Engem nem érdekel ha meghalok. Már semmim sincs. Csak az, hogy te velem vagy – szólt Nagato.

– Mi? – lepődött meg Sasuke.

– Sasuke… – ült le Nagato. – Senkire sem emlékszem. Az anyámat sem ismertem meg. Olyan, mintha most születtem volna. Elég elveszettnek érzem magam, de az, hogy te itt vagy velem, és hogy nem halok meg egyedül, megnyugtat. Ezért akartam, hogy gyere velem az ebédkor is. Lehet, hogy hülyén hangzik, de inkább érzem az anyámat idegennek, mint téged – nézett a szőke egyenesen Sasuke szemébe amikor beszélt.

– Nagato… Még senki sem mondott ilyet nekem. Engem mindenki elküld, mert halál, úr isten! Mióta az eszemet tudom ez ment. Annyit tudok, hogy a földi létem megsemmisült, és így lettem halálisten.

– Itt a földön… Úgy érted, éltél itt, csak meghaltál?

– Igen. Minden shinigami innen kerül ki – ült le Sasuke is.

– Mégis mióta vagy Shinigami?

– Nem rég óta. Vagy 4-5 éve… – szólt Sasuke. – De egy örökkévalóságnak tűnik. Főleg úgy, hogy egy üres doboz vagyok. Vagyis… az sem. Annak legalább örülök, hogy az eddigi „munkáim” nem törlődtek a fejemből. Emlékszem rájuk. De miért mondom ezt el neked? – nézett Nagatóra.

– Mert bízol bennem – mondta Nagato.

– Lehet.

– Mond csak… Az ablaknál a kórházban… Csak hallucináltam, vagy tényleg sírtál? – kérdezte Nagato.

– Sírni én? Ne nevettess – fordult el Nagatotól a fekete.

– Szóval igen. Bár nem meglepő. Mikor megfordultam az úton és észrevettelek, rájöttem mi az, ami nem passzol hozzád.

– Nem passzol?

– Úgy értem… bunkó, önelégült, egoista vagy, de… ez csak a látszat – szólt Nagato.

– Honnan tudnád milyen vagyok? Még egy napja sincs, hogy ismerjük egymást. Tch… Még hogy látszat – állt fel.

– Igen. Mert magányos vagy, és egyedül érzed magad. Nincs senki, aki meghallgassa, hogy milyen napod volt, hogy mi történt veled, és nincs senki akit a barátodnak nevezhetsz – szólt Nagato, miután ő is felállt.

– Honnan veszed, hogy nincsenek barátaim! – kiáltott a fekete. – Mennyire igazad van… De… Nem engedhetem meg magamnak, hogy megtörjek – gondolta.

– Nee, nem megbántani akartalak, hanem megnyugtatni – szólt Nagato.

– Ezzel aztán rohadtul megnyugtattál! – lett ideges Sasuke. – Még sohasem volt olyan ember, aki ennyire… ennyire…

– Ennyire mi? A vesédbe látott volna? – nézett egyenesen Sasuke szemébe Nagato, úgy, hogy arcukat csak pár centi választotta el.

– Aki ennyire túlment volna a határon – fejezte be Sasuke.

– Milyen határon? – fakadt ki Nagato. – Milyen határról beszélsz, mikor nemsokára meghalok? Én csak… Nem akarlak szomorúnak látni, ennyi az egész! Utálom ha valaki szomorú. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz!

– Nagato… – remegett meg Sasuke.

– Ne haragudj… – fordult el Nagato. – Figyelj? Nagyon messze van még, hogy átkísérj?

– Mi? Meg akarsz halni? Nem vagy normális! – fakadt ki a fekete.

– Én már halott vagyok – peregtek ki a könnyek a kék szemekből.

– Ez nem igaz – lágyult el Sasuke hangja.

– Dehogynem. Nézz rám! – fordult meg Nagato. – Mit látsz?

– Egy fiút.

– És bennem mit látsz? Üres vagyok! Sem emlék, sem értelem. Egy élőben ezek megvannak.

– Miket beszélsz? Tudod mit látok benned? – jött közelebb Sasuke. – Mérhetetlen szeretetet, és elevenséget. Bár nem emlékszel semmire, a lelked még él. És dobog a szíved. Az enyémmel ellentétben. Én halott vagyok. De te…

– Hiába dobog itt – tette a szívére a kezét Nagato. – ha üres itt – fogta meg a másik kezével a fejét. – Hát nem érted? Minden idegen ebben a világban. Az anyám, a ház, a szobám, a fényképeim… Kivéve téged. Csak tudni akartam, hogy miért. Lehet, hogy ismertelek amíg éltél.

– Ez nevetséges…

– Miért? Nevetséges vagyok? Hát persze.

– Nem… ez a helyzet nevetséges. Én halálisten vagyok, te pedig ember. Ha lenne valamilyen közöm hozzád az életemből, nem rám osztottak volna. Ennyire még Kidoumaru sem hülye. – szólt Sasuke.

– Kidoumaru?

– A shinigamik vezetője – fogta meg a fejét Sasuke.

– Ki fogom deríteni… Hogy mi köt hozzád. A Sasuke név már valami. És ha látnék egy fényképet, azon is megismernélek – szólt Nagato.

– És ha én nem akarom tudni? – kérdezte Sasuke.

– Sasuke… Egy darab a múltadból. Nem akarod?

– Akkor már kettő lesz. Te és az infó ami körülölel kettőnket. Dehogyisnem akarom! – szólt Sasuke.

– Ez a beszéd – szólt Nagato. Könnyei már felszáradtak.

– Elszántan jobban festesz, mint könnyekkel.

– Neked jól álltak a könnyek, de nem akarom még egyszer látni. Teszek róla – mosolygott Nagato.

– Nagato…

– Tudod mi jutott eszembe? Úgy megölelnélek, ha tudnálak – indult el a telefonkönyvért Nagato.

– Mi? Nagato! – pirult el a fekete.

– Nézzük – nyitotta ki. – Rendőrség? Hm… Sakura daishou 13. Remek. Itt Shinjukuban. Csak megtaláljuk. Jössz? – pillantott Sasukére a szőke, aki még mindig el volt pirulva. – Sasuke!!! Hahó!

– Mi? Persze… Hova is?

– Rendőrség.

– Minek? – lepődött meg Sasuke.

– Megkérdezni, hogy tudnak-e valamit rólad – forgatta a szemét a szőke. – Hol jársz?

– Nem itt…

– Azt látom. Nah menjünk.

Fél órányi keresgélés után végre megtalálták a rendőrséget. – Hogy tudsz így elveszni? Már kétszer rossz helyen fordultunk – szólt Sasuke.

– Te legalább nem lihegsz – nyelte vissza a tüdejét Nagato.

– Tényleg nem.

– Indulás – nyitott be Nagato. – Jó napot!

– Üdv. Mi járatban? – jött oda egy nő. – Bejelentés?

– Nem. Én csak… Egy régen élt személyről szeretnék többet megtudni. Tudok egy keresztnevet, és hogy kb. mikor halt meg. Meg tudják találni? – tört a lényegre Nagato.

– Hát… Ez kevés, de…

– Megismerem a fényképen… – nézett bociszemekkel Nagato.

– Így már jobb a kilátás. Gyere – indult el egy ajtó felé.

– Rei! Munka lenne! – nyitott be a nő.

– Mai? Mi kellene, ha volna? – jött ki a férfi.

– Itt egy gyerek, aki keres valakit. Van egy keresztnév, és egy halálidőpont. Fényképen is megismeri. Segítenél?

– Persze. Te lennél az a gyerek? – nézett Nagatóra Rei.

– Igen. Nah – nyitotta fel a laptopját.- Keresés… Teljes adatbázis – pepecselt a férfi – Nah mi a név? – nézett Nagatóra a férfi.

– Sasuke.

– Hiragana vagy Katakana? – kérdezett vissza.

– Ööö…

– Katakana – segített Sasuke Nagato mellől.

– Katakana – szólt mosolyogva Sasukéra nézve.

– Biztos, hogy tudni akarom? – gondolta Sasuke. – Persze, hogy igen. Tudni akarom mitől más Nagato nekem mint a többiek – elmélkedett.

– Kb. 4-5 éve vesztette életét – gondolkozott Nagato, majd Sasukére nézett. – Úgy…17-18 évesen.

– Ennyire látszik a korom? – gondolta Sasuke.

– Hm… Két találat. Egy Osakában, és egy Párizsban…

– Párizs? Kizárt. – nyelt egyet Nagato.

– Azért nézzük meg – nyitotta meg a fájlt Rei. – Tyűűű… Ez egy lány.

– Lány?! – esett le Nagato álla.

– Igen. Sasuke Kuroko.

– Öhm… Már elnézést, de itt a Sasuke vezetéknévként szerepel. A Kuroko a keresztnév. És persze, hogy lány! – forgatta a szemét Nagato.

– Igaz. Bocs – nyitotta meg a másikat.

– Miyanoshita Sasuke.

– Miyanoshita? – nézett fel Nagato.

– Fiú. Autóbalesetben halt meg 2 és fél évvel ezelőtt. A Miyanoshita család egyetlen fia volt – olvasta Rei.

– 2 és fél? Mindegy! A képet!

– Óh, elnézést – nyitotta meg. Nagato belebámult a képernyőbe.

– Igen. Őt kerestem – mosolyodott el Nagato. – Kérem… ki tudná nyomtatni nekem a teljes dokumentumot a képpel együtt?

– Azt nem lehet. Ez bizalmas adat – csóválta a fejét Rei.

– Ugyan már! – jött oda Mai. – Az csak adat. Semmi komoly. Nyugodtan nyomtasd ki neki.

– De…

– Rei! Csak egy gyerek! Mit kezdene vele? Már amúgy is elavult, és lezárt ügy. Csak 2 évre tartjuk fent, aztán learchiváljuk. Emlékszel? – szólt Mai.

– Jól van – nyomtatta ki. – Aztán nem visszaélni vele! – adta oda.

– Köszönöm, Rei-san és Mai-san – köszönte meg Nagato.

– Semmiség – mosolygott Mai. – Szia!

– Viszlát! – ment ki Nagato az ajtón.

– Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz – szólt Sasuke.

– Ennek a bájos pofinak nehéz ellenállni – nevetett Nagato. – Leüljünk a parkban, vagy menjünk haza?

– Nem biztos, hogy akarom tudni.

– Sasuke…

– Lehet, hogy ki sem derül, hogy ismerjük-e egymást – szólt Sasuke.

– Lehet. De akkor megkérdezem Aikót. Ő biztos tudja. A nevedet már tudjuk – érkeztek meg a parkba, és Nagato helyet foglalt. A jó idő ellenére üres volt a park. – Nos… Élettelen. Tiéd az elsőbbség – nyújtotta át Nagato a dokumentumot.

– Lebegő papír. Mit számít…

– Ugyan már! Vedd el. Jogod van hozzá.

– Jó – vette el, majd kinyitotta, és elkezdte hangosan olvasni. – Sasuke Miyanoshita 1989. június 23-án született Osakában. Édesanyja Miyanoshita Katsuko, édesapja Miyanoshita Yusuke. Halál időpontja: 2006. december 12. 19:57.

– Szóval két évvel vagy idősebb nálam – szólt Nagato.

– Lehetetlen. Én több ideje vagyok már halálisten, mint 2 év. Jóval több – szólt Sasuke.

– Lehet, hogy csak soknak tűnt. Pedig ez te vagy – mutatott Nagato a képre.

– Én is tudom! – szólt Sasuke, majd tovább olvasta. – Halál oka: égés.

– Úr isten – suttogta Nagato.

– Nyugi. El ne ájulj itt. – szólt Sasuke. – Teljesen összeroncsolódott test. Azonosítás: Fogminta alapján. Az autóbaleset az Osakai főúton történt. Négyen ültek a kocsiban, és mind a négyen az életüket vesztették. A 17 éves Miyanoshita Sasuke, a 45 éves Miyanoshita Yusuke, aki az autót vezette, a 41 éves Miyanoshita Katsuko és a 37 éves Takataro Kusanagi is.

– Takataro Kusanagi? – rekedt be Nagato. – Ő… Az apám… Van róla fénykép az albumban és rá van írva. De… Rólad egy sincs. Mégis kicsodám voltál? Unokatestvérem? Ettől nem jutunk előbbre. Fenébe!

– Nagato, nyugodj meg. Nézzük tovább. Hátha van még valami használható – lapozott tovább Sasuke. – Nézzük… A gyászoló feleség és a fiú. Takataro Aiko és fia gyászolják a Miyanoshita családot, és Kusanagit.

– Tehát barátok voltunk. De miért nincs rólad egy fényképem sem? Ez túl furcsa. Lehet, hogy mégis csak jobb lenne Aikót kérdezni. Anya azt mondta, hogy egy fél éve sincs, hogy ideköltöztünk. Osakában éltünk – szólt Nagato.

– Ismertük egymást. Mégsem ment ki minden a fejemből.

– Ez nem a fejed Sasuke, hanem a szíved. A szív sosem felejt. Örökké emlékezik. Az, hogy ismertük egymást nyomot hagyott bennem, mivel semmire sem emlékszem, elég nagy benyomást tehettél rám – szólt Nagato, mire Sasuke elmosolyodott. – Ki kell derítenünk – hunyta be a szemét Nagato. Sasuke nézte egy ideig a szőkét, majd megpróbált végigsimítani a fiú arcán. A fiú a hideg érzésre kinyitotta a szemeit.

– Nem megy. Nem tudok hozzád érni – suttogta Sasuke keserűen.

– Sasuke… Dehogynem… – szólt Nagato. – gyere, menjünk haza – indult el hazafelé. Sasuke követte. Aiko még nem volt otthon, így gond nélkül felrohant a szobába.

– Mégis hogy érhetnék hozzád? Halott vagyok… és ezen semmi sem változtat – gondolta Sasuke keserűen.