Még nem vagyok álmos #3 - Az együtt töltött idő emléke örökre az angyal lelkében él

Még nem vagyok álmos

Írta: Senna Rowen

Harmadik fejezet - Az együtt töltött idő emléke örökre az angyal lelkében él

Másnap reggel Takaya kelt előbb. Ruki még édesdeden aludt, látszott, hogy kimerítette a tegnapi nap. Takaya gondolt egyet, majd elhagyta a kórtermet. Elindult a hosszú folyosón, hogy megigyon egy kávét, valamint, hogy Rukinak valami ehetőt szerezzen mire felébred. Eléggé korán volt még, hisz a folyosón sem látott egy-két nővérnél többet, pedig, eléggé nagy a nyüzsgés itt a nap folyamán. Lassan haladt végig, nehogy felébressze az alvókat. Az első megállója a kávégép volt, aztán lement a földszintre a büféhez. Rendelt pár dolgot és amíg elkészült, leült, hogy nyugodtan megihassa a kávéját. Ekkor valaki hátulról megérintette a vállát. Takaya ijedtségében majdnem kiöntötte maradék kávéját.

- Jaj, ne haragudj – találta szemben magát a fiú, Matsumoto-sensei mosolyával. – Nem akartalak megijeszteni.

- Sensei – bólintott Takaya köszönésképpen. – Nem hittem, hogy bent van ilyen korán.

- Hát – kezdte. – Haza sem mentem – mosolygott. – Leülhetek? – mutatott az asztalnál lévő üres székre.

- Persze – kortyolt a kávéjába Takaya. – Iszik valamit? – érdeklődött Takaya.

- Ó, köszönöm, egy kávé igazán jól esne – mondta a sensei szűnni nem akaró mosolygással. Takaya rendelt egy kávét, majd magának is még egyet és leült. – Köszönöm – köszönte meg a kávét a sensei.

- Mondja, Matsumoto-sensei – kezdte Takaya, de a sensei közbevágott.

- Hagyjuk már a Matsumoto-senseit! Túl hosszú. Hívj nyugodtan Shiori-nak – kortyolt a kávéjába a nő. Takaya mosolyogva bólintott.

- Rendben, akkor Shiori-san, mondja, ez a rehabilitáció biztos eredményes lesz? Kicsit bizonytalan vagyok – szólt Takaya, majd kiitta a csésze maradék tartalmát.

- Biztosíthatlak, hogy mindent a kezemben tartok. Arról nem is beszélve, hogy én fogom vezetni a gyakorlatokat. Megnyugodhatsz – tette le a csészét Shiori.

- Értem. Hosszú folyamat lesz, nem igaz? – sóhajtott Takaya. – Igaz, hogy Ruki nagyon lelkes, de nem csak attól függ.

- Ez bizony így van – váltott komoly hangvételre Shiori. – Úgy látom, te is tisztában vagy a dolgokkal.

- Igen – helyeselt a fiú. – Tudom, hogy nem lesz könnyű neki, de én mindenben mellette állok. Persze ez sem jelent 100%-os segítséget.

- Van még valami, amit meg szerettél volna kérdezni, igaz? – kérdezte Shiori komolyan. Takaya bólintott. – A kómájával kapcsolatban, ha jól gondolom.

- Igen. Ez máskor is megtörténhet? – kérdezte Takaya. – Hogy csak így kómába esik megint – folytatta.

- Sajnos, nincs rá garancia, hogy nem fordul elő – sóhajtott Shiori.

- Előfordulhat, hogy megint hosszú időre kómába esik? – nyelt egyet a fiú.

- Nem akarok sem hazudni, sem elhallgatni előled dolgokat – kezdte Shiori. – Előfordulhat, de – nyújtózott egyet. – amíg a CT vizsgálat eredményei meg nem érkeznek, nem tudunk semmi biztosat. Ha megvannak az eredmények, tudni fogjuk, mire számítsunk. Persze az is lehet, hogy teljesen rendben van.

- Köszönöm a bizalmát – szólt Takaya. – Biztos vagyok benne, hogy… – folytatta volna, de a büfés jelezte, hogy elkészült az étel amit Rukinak és magának rendelt. – Egy pillanat – szólt Takaya, majd elment érte és kifizette. Amint visszajött, befejezte a mondatát. – Szóval, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

- Persze, máris szólok – hallották a hangokat a recepcióról, majd a hölgy odasietett hozzájuk. – Egy bizonyos Takayát keresnek odafent. Egy felettébb nyűgös fiú az – mosolygott a nő.

- Értem – bólintott Takaya. – Én vagyok és máris megyek – szólt, mire a nő bólintott és visszament a helyére. – Úgy látszik lassan kerestetni fog – nevetett Takaya.

- Menj csak – bólintott Shiori. – És köszönöm a kávét! – Takaya még visszaintett a lépcsőről, majd eltűnt.

Ruki a kórházi ágyán ült és várta, hogy Takaya visszaérjen. Sok mindenen elgondolkozott. Főleg azon, hogy ezután miképpen is éljen. A suli, Toran, a rehabilitáció… Mindez olyan furcsán hangzott, de komoly dolgok. A suliból kimarad, nem biztos, hogy le tud vizsgázni és abban sem volt biztos, hogy az iskolában el fogják fogadni a Takayával való kapcsolatát. Tegnap nem igazán akart belegondolni ezekbe. Nagyot sóhajtott. – Majd megbeszélem Takayával – gondolta, majd arra lett figyelmes, hogy valaki közeledik a résnyire nyitott ajtajához. Hamarosan Takaya alakja tűnt fel és mosolygó arccal üdvözölte Rukit.

- Azt hittem még alszol – kezdte. –, de aztán odajött a recepciós, hogy keresel – mosolygott Takaya, majd letette az asztalra az ételt. – Hoztam valami ennivalót. Biztosan éhes vagy.

- Életmentő vagy – szólt Ruki csillogó szemekkel. Takaya elvett két tálcát, majd elkezdte kipakolni őket. – Hű, milyen jó illata van – lelkendezett Ruki.

- Még friss. Mindet megenni – tette Ruki elé a tálcát, majd maga is elvette a másikat és leült az ágyára, amit tegnap este hozatott be Shiori. Neki is láttak az ételnek. Ruki nagyon elgondolkozott közben és ez Takayának is feltűnt.

- Valami baj van? – kérdezte a fekete. Ruki a szájába tömte az utolsó falatot, majd letette a tálcát az ágy mellett lévő komódra.

- Van pár dolog, amit meg kellene beszélnünk – szólt Ruki. Takaya tudta, hogy eljön ez a pillanat. Ő is elpusztította ami a tálcán volt, majd a Ruki tálcájával együtt lerakta őket az asztalra.

- Igen, tudom – ült vissza Takaya az ágyára. Ruki sóhajtott egyet.

- A suliról és kettőnkről lenne szó – szólt Ruki. – Valószínű, hogy egy ideig még nem tudok iskolába menni és ezért az is kétes, hogy le tudok vizsgázni. A másik, hogy 3 évet halasztottam, ugye, ezért jócskán lemaradtam tőled. Te idén érettségizel, én pedig a 9.-et sem jártam ki. Olyan ciki, hogy ennyivel lemaradtam… – vallotta be Ruki ami a szívét nyomta. Takaya gyengéden elmosolyodott, majd átült Ruki mellé.

- Miket beszélsz? Ugyan már – kezdte Takaya. - Segítek neked, hogy visszalendülj. Amúgy meg, nem idén érettségizek, hanem jövőre – mondta Takaya.

- Hogy? De hát miért? – lepődött meg Ruki.

- Hát – kezdte Takaya. – Nem fogok tudni levizsgázni. Leérettségizni meg még úgysem.

- Ne mond, hogy semmit sem tanultál…

- Hát nem igazán – vallotta be Takaya. – Sosem értem rá.

- Miattam…?

- Nem a te hibád – nevette el magát Takaya. – Inkább hegedülni tanultam és minden szabad percem veled töltöttem. Igazán nem hibáztathat senki ezért – szólt Takaya. – A szüleim beleegyeztek. Megbeszéltem velük. Bár bejártam órákra, nem igazán tanultam és így kizárt, hogy végezzek. Ami pedig téged illet, neked sem kell aggódnod. 10.-től folytatod.

- Hogyhogy? Még a 9.-et sem végeztem el – lepődött meg Ruki.

- 9.-ben nincs vizsga és a jegyeid alapján lezártak. Tehát elvégezted az osztályt – magyarázta a fekete.

- Hm… A szüleid beleegyeztek, hogy „halassz”, ha úgy vesszük? – Takaya bólintott.

- Tudták, hogy úgyis minden gondolatomat te tennéd ki, így egyetértettek, hogy ne vizsgázzak az idén – mondta Takaya.

- Értem – mondta Ruki. – Ami kettőnket illet…

- Azt hiszem, tudom, hogy mit akarsz mondani. De biztosíthatlak afelől, hogy engem nem zavar – szólt Takaya. Látta, hogy mennyire nehéz a szőkének. – Persze, ha téged zavar…

- Dehogy is! – kezdett el hadonászni Ruki. – Csak nem tudtam, hogy neked… Szóval, hogy te… Hogy viseled majd azt, ahogy a suliban fognak ránk nézni! – mondta ki Ruki. Takaya szeretetteljesen elmosolyodott.

- Ruki… Felőlem a világ is széteshet, amíg te mellettem vagy – szólt Takaya, mire Ruki szemeibe könnyek szöktek.

- Takaya… – suttogta Ruki, majd hirtelen megölelte Takayát. Aminek az lett a vége, hogy leestek az ágyról. Ruki egyenesen Takayára esett. – Jaj, ne haragudj – kért bocsánatot Ruki, mire Takaya elnevette magát.

- Most mi olyan vicces? Én még nem tudok járni szóval… – Takaya vette az adást. Kicsit megemelte a szőke testét épp annyira, hogy kimásszon és ölbe tudja venni a fiút. Majd Rukival az ölében felállt a földről.

- Takaya – pirult el Ruki. – Tegyél le!

- Nem arra céloztál, hogy segítsek felkászálódni? – érdeklődött a fekete.

- Igen, de nem erre gondoltam! – lett még vörösebb Ruki. – Ta… Takaya! – A fekete elmosolyodott, majd egy halvány puszit nyomott Ruki ajkaira. A szőke arca erre a paradicsom különböző árnyalatait kezdte felvenni. Hosszan néztek egymás szemébe, mire Ruki egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta Takayát. A fiú meglepődött a hirtelen reakciótól, de visszacsókolt. Ruki felbátorodva átvetette karjait Takaya vállán, és a nyaka köré fonta karjait. Hosszú percekig csókolták egymást, majd elválva Ruki megszólalt.

- Nem vagyok nehéz? – mosolygott. Takaya válaszként csak egy apró csókot nyomott a szőke ajkaira.

- Hová tegyelek? Ágy, esetleg szék, vagy kerekesszék? De felőlem itt is maradhatsz, ahol most vagy – nevetett Takaya.

- Tegyél a tolókocsiba – válaszolt a kérdésre Ruki úgy téve, mintha az utóbbit meg se hallotta volna. Takaya – eleget téve Ruki kérésének – óvatosan beleültette a fiút a kerekesszékbe.

- Takaya? – szólalt meg Ruki. – Biztos, hogy el szeretnél menni velem randizni?

- Miért kérdezed? Persze, hogy el szeretnék. Veled a világ végére is – szólt Takaya. Ruki elmosolyodott. – Akkor megvárjuk anyát és a vizitet, aztán mehetünk.

- Alig várom – mosolygott Takaya. Ruki odament a székkel Takayához, majd intett neki, hogy hajoljon lejjebb. Takaya odahajolt Ruki arcához, majd szenvedélyesen megcsókolták egymást.