Még nem vagyok álmos #4 - Az édes dallam piros fonálként köti őket össze

Még nem vagyok álmos

Írta: Senna Rowen

Negyedik fejezet - Az édes dallam piros fonálként köti őket össze

Elérkezett a vizit ideje. Hallani lehetett, ahogy a kórház eddig csendes folyosója most megtelik élettel. A két fiú épp pihent és beszélgetett, amikor kinyílt az ajtó. Egy orvos, egy nővér és Matsumoto-sensei lépett be az ajtón.

– Jó reggelt – kezdte az orvos, miközben a nővér megnézte Ruki pulzusát és a gépre figyelt. – Remélem kellemesen telt az éjszakátok – folytatta, majd megnézte a kórlapot. Matsumoto-sensei mögötte állt és mosolygott. – Nos, úgy tűnik, eddig minden rendben. A tesztek negatívak, már csak a CT eredményre várunk – mosolygott az orvos. – De az is meglesz még ma – tette hozzá. Matsumoto-senseinek alábbhagyott a mosolya erre a kijelentésre. Félt. Még magának is alig merte bevallani, de félt a CT eredményeitől. Az dönt el mindent, most, hogy a többi teszt negatív lett.

– Mondja – kezdte Ruki fülig érő mosollyal. – Akkor kimehetünk a parkba ha végeztek?

– Persze, nem látom semmi akadályát – kezdte az orvos. – De, szerintem az is megengedhető, hogy a városba menjetek.

– Már, ha nem idegenkedsz a kerekesszéktől – tette hozzá Shiori mosolyogva.

– Tényleg? – kérdezte boldogan Takaya is. – Az még jobb lenne – nézett Rukira, aki szintén boldog volt.

– Alig várom! – kiáltott fel lelkesen Ruki, mire mindannyian elnevették magukat. Ekkor ismét nyílt az ajtó. – Anya! – ismerte fel Ruki az édesanyját.

– Jó reggelt – köszönt. – Úgy látom, mindketten jól vagytok – mosolygott.

– Még szép! Hisz ma megyünk Takayával randizni, ráadásul azt is megengedték, hogy kimenjünk a városba. – Rukiról csak úgy sütött a boldogság. Akiko gyengéden elmosolyodott a fia boldogságát látva.

– Milyen rég is volt, mikor utoljára így mosolygott – gondolta Akiko.

– Rendben, úgy tűnik, semmi akadálya a kiruccanásotoknak – szólt az orvos, amikor megkapta a nővértől az iménti vizsgálat eredményeit. – De ne vigyétek túlzásba. Nem szabad még megerőltetni magad – pillantott Rukira. – Akkor mi megyünk is. Jó szórakozást nektek! – köszöntek el, majd az orvos és a nővér biccentettek a bent lévőknek és elhagyták a szobát.

– Úgy örülök, hogy jobban vagy Ruki – lépett közelebb Shiori.

– Én is, Matsumoto-sensei – szólt Ruki.

– Shiori. A nevem Shiori – nevetett. – Van még egy kis dolgom, így itt hagylak titeket. Jó szórakozást nektek, de ha megoldható, fél három körül legyetek itt.

– Persze – mosolygott Takaya.

– Akkor itt sem vagyok! Sziasztok – köszönt el Shiori majd el is tűnt az ajtó mögött.

– Én is megyek, mert beszélnem kell Shiori-sannal – szólt Akiko, majd egy puszit nyomott fia homlokára és integetve kiment.

– Úgy tűnik, megint ketten maradtunk – mosolyodott el Takaya.

– Igen – bólintott Ruki. – Nos kedves hercegem, lennél kedves segíteni? – nézett bociszemekkel Takayára.

– Miben kellene? – pillantott Takaya a fiúra.

– Hát – hunyta be a szemeit a szőke. – Először át kellene öltöznöm, aztán el kellene foglalnom a helyem a trónomon – nevetett a fiú.

– Értettem – hajolt meg Takaya. – Óhaja számomra parancs – tette hozzá, mire mindketten nevetésben törtek ki. Mikor lenyugodtak, Takaya elővette Ruki táskáját, amibe a ruhái voltak. Valószínűleg Akiko csomagolta össze neki, amikor Ruki felébredt és behozták a kórházba. – Mit szeretnél felvenni? – érdeklődött Takaya, látva, hogy a táska tartalma megüti egy fél ruhásszekrényt.

– A kedvencem! – szólt Ruki. – Már ha itt van – tette hozzá. Takaya fel sem pillantva kutakodni kezdett a táskában majd diadalittasan kirántott egy fehér középhosszú ujjú felsőt az elején egy fekete nonfiguratív mintával, valamint egy sötétkék térdnadrágot, oldalán megannyi zsebekkel. Elővett mellé egy pár zoknit, majd felmutatta és letette őket a székre.

– Úgy látom, itt vannak – nézett csillogó szemekkel Takayára a szőke. – Tudta, hogy mik a kedvenceim – gondolta boldogan. Takaya eközben épp azon gondolkodott, miként kellene átöltöztetnie a barátját.

– Amíg kómában volt, sokszor öltöztettem át, de így, hogy ébren van – elmélkedett. – Na jó. Akkor először vetkőztetés lesz – lépett közelebb a fekete az ágyhoz.

– Mi? P-p-p – Ruki arca hirtelen paradicsom vörössé változott.

– Hé, ne gondolj rosszra, de máshogy nem tudlak átöltöztetni – nevetett. – Oké, először emeld fel a kezed.

– Takaya, talán a felsőmet még én is fel fogom tudni venni – szólt Ruki. – A gond a nadrággal van, mert a lábaim még nem mozognak.

– Tényleg. Bocsi – mosolygott a fekete –, csak amíg aludtál, én öltöztettelek, ha Akiko-sannak dolga volt. Rutin – nevetett még mindig.

– Szóval te láttál el, amikor Anya nem ért rá? – kérdezte Ruki, miközben levette a pizsama felsőjét.

– Igen – bólintott Takaya. – Örültem, ha segíthettem, valamint annak is, hogy csak melletted lehettem – vette fel a nadrágot a székről.

– Anya igazán gondolhatott volna rád is. Mindent rád sózni így – fette fel Ruki a felsőt. – Nem volt fair veled szemben.

– Ruki, én tényleg szívesen voltam melletted és örültem, hogy segíthetek amiben kell. Legyen az bármi – szólt Takaya, majd az ágyra tette a nadrágot. – Na, kezdjünk neki – mondta, majd átkarolta Rukit és kissé megemelte. Ruki arca a helyzettől ismét a paradicsom árnyalataiban tündöklött, de inkább egy szót sem szólt. Takaya, ahogy megemelte a szőkét, az egyik kezével megtartotta, míg a másikkal lehúzta a nadrágját. Nagyot sóhajtva letette Ruki derekát, majd végül sikeresen megszabadította a fiút az alsó ruhadarabtól. Felkapta az ágy szélére tett farmert, majd óvatosan belebujtatta Ruki mindkét lábát. Feljebb csúszott, majd ismét felemelte Rukit és helyére csúsztatta a nadrágot. Végül felhúzta a sliccét és begombolta. Aztán már csak a zokni maradt, melyet egy-egy mozdulattal rácsúsztatott a szőke lábaira. – Készen vagy – szólalt meg Takaya, majd felnézett. Ruki még mindig paradicsom vörös volt. Elnevette magát. – Ugyan, Ruki, nem kell szégyenlősködnöd, mert nincs miért. Egyáltalán nincs mit szégyellned magadon – szólt a fekete.

– Jó, de az így akkor is ciki – nézett félre Ruki, majd hirtelen puha ajkakat érzett a sajátján. Ösztönösen engedélyt adva a nyelvnek lassú táncba kezdtek.

– Szerintem nem ciki. Főleg, ha olyan ember teszi, aki közel áll hozzád – szólt Takaya, amikor elváltak.

– Ehhez nekem még hozzá kell szoknom – mosolygott Ruki, majd mire feleszmélt, már Takaya ölében volt.

– Mi- Mit csinálsz? – lepődött meg a szőke a hirtelen mozdulattól.

– Beleültetlek a „trónodba” – nevetett Takaya, majd óvatosan beleültette Rukit a kerekesszékbe. Aztán vetkőzni kezdett, hiszen még ő is pizsamába volt. Mikor felöltözött, felkapta az övtáskáját. Ruki szintén felkapta az övét, majd engedte, hogy Takaya kitolja a szobából.

– Kimehetünk a városba… Hová akarsz menni? – kérdezte Takaya a liftben – mert ugye a kerekesszékkel nem előnyös lépcsőn menni.

– Nekem mindegy, de beülhetnénk valahova inni valamit – mosolygott Ruki. Látszott rajta, hogy nagyon boldog.

– Rendben. Esetleg mozi vagy állatkert? Esetleg bármi más? Séta a parkban vagy ilyesmi? – kérdezte Takaya. Mindenképp boldoggá akarta tenni Rukit és szerette volna, ha legalább erre a kis időre, amit együtt töltenek, elfelejti, hogy mi történt vele. Aztán az sem árt, ha ő is elfelejti egy időre a hamarosan megérkező CT eredményeket. Gondolataiból Ruki rázta fel, hogy leértek a bejárathoz.

– Minden rendben? – kérdezte Ruki némi aggodalommal a hangjában.

– Persze, csak elgondolkoztam – mentek ki. Ruki mélyet szippantott a friss levegőből, majd nevetve megszólalt. – Hogy ez milyen jó érzés! – Takaya csak mosolyogni tudott. Látva, hogy Ruki milyen boldog, úgy érezte minden gondja elszáll. Lassan „sétáltak” végig a kórháztól a városközpontba vezető járdán. Sok ember haladt el mellettük. Némelyik megbámulta Rukit a kerekesszék miatt, némelyik szánakozó pillantásokat vetett feléjük. De Rukit semmi sem szomoríthatta el. Boldog volt. Nevetett. És nem csak azért, mert végre kijöhetett, hanem leginkább amiatt, mert Takayával volt és épp Randira mentek. Milyen régóta is várt már erre! Nemsokára elértek egy kis kávézóhoz.

– Mit szólsz ehhez a helyhez? – állt meg Takaya.

– Tökéletes – bólintott Ruki, majd bementek. Ahogy beértek, minden szem rájuk szegeződött, de a két fiú ügyet sem vetett rájuk.

– Hová üljünk? – kérdezte Takaya a szabad helyet keresve.

– Ott jó lesz – mutatott Ruki egy fal melletti üres asztalhoz. – Ott van elég hely a székemnek és nem is zavarok vele senkit – szólt. Takaya bólintott, majd odatolta Rukit.

– Mit szeretnél inni? Ennél is valamit? – kérdezte Takaya.

– Hm… – gondolkodott Ruki. – Egy turmixot kérek – mosolygott.

– Epreset? – kérdezte Takaya mosolyogva.

– Ühüm – bólintott Ruki boldogan.

– Máris itt vagyok – nevetett Takaya, majd a pult felé vette az irányt. Még mindig voltak páran akik őket nézték, de egyiküket sem izgatta igazán. Takaya kikerült pár asztalt, mire odaért a pulthoz.

– Jó napot – köszönt Takaya.

– Jó… napot… Mit adhatok? – kérdezte megszeppenten a pultos nő.

– Egy epres és egy banán turmixot kérek – szólt Takaya. – Egyelőre – pillantott hátra egy pillanatra.

– Rendben, máris hozom – szólt a nő, majd elkezdte készíteni a kért italokat. Takaya közben hátat fordított a pultnak és Rukit figyelte. A fiú épp a helyet pásztázta és mosolyogva nézet szét.

– Ha őt boldognak láthatom, az ezernyi mással felér – gondolta Takaya, majd elmerengve figyelte tovább a szőkét. A pultosnő hangjára rázódott csak vissza. – Tessék? – fordult hátra.

– Elkészült a kért rendelés – szólt a nő. – Nem kellett volna megvárnia, kivittem volna szívesen.

– Ugyan hagyja csak – tette le a pénzt a pultra, majd útját az asztaluk felé vette. Mikor megérkezett, letette az italokat az asztalra. – Parancsolj – mosolygott.

– Köszönöm! – szólt Ruki. – Tetszik ez a hely. Hangulatos – nevetett.

– Igen, az – mosolygott Takaya is. – Nem számít semmi, amíg te itt vagy velem – gondolta Ruka arcára nézve.

- Takaya? Olyan furcsa vagy. Minden rendben? Mintha aggódnál – szólt Ruki. – Nem lesz semmi baj – tette a szőke a kezét Takayáéra.

– Csak aggódom – szólt Takaya. – Miattad.

– Ugyan, én jól vagyok. Jobban nem is lehetnék – szólt Ruki. – Semmi bajom nem lesz. A CT eredmények miatt aggódsz, igaz?

– Igen – bólintott Takaya. – Ha valami bajod lenne, én azt nem élném túl – szólt Takaya megremegve.

– Ígérem, hogy minden rendben lesz – húzta közelebb Ruki a székét Takayához.

– Ruki… – suttogta Takaya. – Együtt túl leszünk rajta, ugye?

– Együtt – bólintott Ruki megszorítva Takaya kezét.

– Elrontottam a randinkat – szólt Takaya. – Ennek másról kellene szólnia, nem igaz? Hogy boldogok vagyunk, hogy együtt vagyunk, hogy szeretjük egymást… Tiszta hülye vagyok, ne haragudj – korholta le magát Takaya.

– Ugyan már… – mosolyodott el Ruki. – Semmi nem rontottál el. Az a fontos, hogy mellettem vagy. Csak ez számít. Holnaptól elkezdem a rehabilitációt és minden ugyanolyan lesz mint régen. Egy-két dolgot leszámítva – mosolygott még mindig. Takaya elmosolyodott.

– Szeretlek, Ruki – szólalt meg hirtelen Takaya. Ruki meglepetésében csak nyikkant egyet, majd felfogva a szavak jelentését elmosolyodott.

– Én is szeretlek, Taka-chan – mondta Ruki.

– Taka-chan? – nevetett Takaya. – Ezt most találtad ki?

– Ahamm – nevetett Ruki. – Tetszik?

– Igen, Ru-chan – bólintott Takaya. Majd mindketten nevetni kezdtek. Végre felolvadt a légkör és elfogyasztották az italukat.

– Nah, mi legyen a következő megálló? Mozi? Park vagy esetleg állatkert? – vetette fel a lehetőségeket Takaya amint kiléptek a kávézóból.

– Menjünk a parkba – szólt Ruki. – De előtte – kezdte. – Nem hoznád el otthonról a hegedűdet?

– Bár hegedültem neked, amíg aludtál, de az nem az igazi, ugye? – mosolyodott el Takaya.

– Csak hallani akarom a játékodat – szólt Ruki.

– Rendben, de a hegedűm nincs otthon – mondta Takaya.

– Akkor hol van?

– Nálad, otthon – szólt Takaya.

– Nálam? – kerekedett el Ruki szeme. – Hogyhogy?

– Haza sem vittem, mert úgyis mindig nálad voltam és szinte aludni jártam csak haza – mosolygitt Takaya. – Így nálad maradt.

– Ugye elmegyünk érte? – Ruki tágra nyílt bociszemeivel azonnal meghatotta Takayát.

– Persze – mosolygott, majd el is indultak Ruki háza felé. Mikor odaértek, Takaya megkérdezte, hogy be akar-e ő is jönni, de Ruki csak azt mondta, hogy siessen, ő megvárja lent. Takaya ezt annak tudta be, hogy talán a saját lábán akarja majd újra átlépni a küszöböt. Takaya pillanatok alatt visszaért, majd a park felé vették útjukat.

A parkban minden növény csupa zöld volt és mindenhol színes virágok borították az ágyásokat. Tekintve az évszakot, nem is volt meglepő. A fű selymes volt és illatozott, ezért Ruki megkérte Takayát, hogy segítsen neki kimászni a székből és kiülni a fűre. Gyakran voltak itt régebben. Ugyanígy. A füvön ültek és Takaya játszott. Ruki pedig hallgatta.

– Mit szeretnél hallani? – kérdezte Takaya.

– Toushiro – Never meant the belong – szólt Ruki.

– Értettem – vette elő a hegedűjét, majd ráhelyezte a vonót. Ekkor megszólalt a kellemes dallam. Ruki behunyt szemmel élvezte és hagyta, hogy a dallam messzi tájakra vigye. Takaya szintén behunyt szemmel játszott. Könnyedén húzta-vonta a vonót, mintha csak egy felhőn játszana. Ruki imádta Takaya játékát. Ekkor úgy érezte, mintha ő és Takaya eggyé váltak volna. Mintha a lelkük összefonódott volna.