Shinrei Tantei
Írta: Senna Rowen
Első fejezet - A kezdet
Shinjuku keleti részén egy kis lakásban épp egy fiatal nő ébredezett. A fején egy Stephen King regény pihent. Arra ébredt, hogy csörög a telefonja. De hogy éppen melyik kupac könyv alatt? Na, az jó kérdés.
Kelletlenül ült fel, mire a könyv leesett a fejéről és az ölébe pottyant. Ezek szerint elaludt. Ráadásul ruhában, a fején egy könyvvel.
- Megyek már – állt fel az ágyról, majd kutatni kezdett a hang forrása után. - Haló? - szólt bele a telefonba.
- Senna! Már vagy négyszer kerestelek! Minek van a telefon, ha fel sem veszed!?
- Taki – ismerte fel a hang gazdáját.
- Ne Takizz itt nekem. Tudod, hogy hány óra van!? - hallotta a felettébb ingerül hangot. Elvette a telefont a fülétől, hogy megnézze az időt. - Dél – szólt bele ismét nemes egyszerűséggel.
- Az ég szerelmére Senna, már itt kéne lenned! Nem megbeszéltük, hogy fél tizenkettőkor találkozunk? - kérdezte Taki kissé lenyugodva.
- Ne haragudj, Taki. Emlékszem, igen. A Kiyoshi szentély, ugye? - dörzsölte meg a szemét Senna a szabad kezével. - Rendben, hol is találkozunk?
- Senna...
~.~ Senna POV ~.~
Végül összefutottam Takival, aki elmondta, hogy elvileg a Kiyoshi szentélynél lévő szellem csak egy védőszellem, így semmi okunk arra, hogy elűzzük. Hogy ezt miért nem tudta a telefonban elmondani és miért kellett odamennem ehhez? Nos, arról fogalmam sincs.
A főutcán lépkedtem, éppen hazafelé tartva. Nem siettem, hiszen volt miben gyönyörködni. A fák zöldelltek, a virágok ezer színben pompáztak és még a cseresznyefa-virágok is szállingóztak. Mégis, ez csak egy normális tavaszi nap volt. Nem, mégsem. Nekem egyetlen nap sem normális, tekintve, hogy mivel is foglalkozom. A foglalkozásom ugyanis nem más, mint a szelleműzés. Hogy miért is kezdtem bele ebbe a – látszólag – sületlenségbe? Egyszerű kérdésre egyszerű válasz jár: Azért, mert már kicsi korom óta látom a szellemeket és egyéb paranormális jelenségeket. Ugyan még nem derítettem ki, hogy mi ennek az oka, de látom őket és ez szerintem elég ok arra, hogy ne haladjak el mellettük. Hogy őszinte legyek, nem is tudnék. Már próbáltam. Régebben nem volt egyszerű dolog eldönteni, hogy aki előttem áll, vagy épp elhalad mellettem az ember-e, vagy sem. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy él-e, vagy már nem. Szerencsére azok az idők elmúltak és nem nézek hülyének, hogy én éppen a nagy semmihez beszélek. Nos igen. Az emberek nagy része nem is látja őket, éppen ezért olyankor úgy tűnik, mintha magamban beszélnék. Ez nem egy egyszerű foglalkozás, de arra korántsem gondoltam, hogy ennél jóval bonyolultabbá is válhatnak a dolgok.
Kelletlenül kotortam elő a kulcsaim a táskából, hogy aztán kinyithassam a bejárati ajtót. Beléptem az ajtón és a konyhába siettem, hogy lepakoljam a szatyrokat, amikben – remélhetőleg – több napi élelmiszerem rejlett. Fél szemmel a nappaliban lévő telefonra pillantottam, hogy keresett-e valaki, amíg távol voltam. Villogott – tehát kerestek. Sóhajtottam egyet, majd megnéztem, hogy van-e még kávé a kiöntőben. Hála az égnek volt, így csináltam egy bögrével, majd a cipőmet papucsra cseréltem és helyet foglaltam a nappali kanapéján. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd nekiálltam visszahallgatni az üzeneteimet s közben a kávét kortyolgattam.
- „Halló, itt Édesanyád. Remélem minden rendben és nem felejtetted el, hogy osztálytalálkozód lesz a jövőhéten. A meghívódat ide küldték. Remélhetőleg sikerül holnap feladnom és időben megkapod. Menj el, legalább egy kicsit kiszakadsz a mindennapokból. Puszillak, kicsim.” - Az üzenet végét jelző sípszó után elmosolyodtam. Tényleg, az osztálytalálkozó. Talán el kellene mennem, de mégis mit mondhatnék, mit csinálok? Szellemet űzök? Eléggé érdekesen hangzik.
- „Szióka, drága! Képzeld, Jun azt mondta, hogy eljön velem az alapítványi bálra! Köszi a segítséget. Tényleg nem gondoltam volna, hogy eljön velem! Majd beszélünk! Mio voltam.” - Micsoda meglepetés! Tudtam én, hogy csak egy kis noszogatás kell nekik. Elmosolyodtam, majd kiittam a maradék kávémat. A sípszó után még mindig volt egy üzenet.
- „Senna, itt Ruki. Beszélnünk kellene. Nem hiszem, hogy amiről szó van, itt kellene megtudnod. Elég nagy dologról van szó, szóval jó lenne ha vissza tudnál hívni. Sietős az ügy, szóval hívj vissza, ha ezt meghallgatod.” - Ruki. Vajon mi ez a fontos dolog? Csak akkor használja ennyiszer a „szóval”-t, ha tényleg fontos a dolog és nem tudja, hogy kellene elmondania. Mivel nem volt több üzenet, rögtön Ruki számát kezdtem pötyögni a telefonba.
- Senna, hála az égnek! Azt hittem már nem is hívsz ma – szólalt meg egy érces, mégis kellemes hang a vonal túlsó végén.
- Nem rég értem haza. Most hallgattam meg az üzeneteim – mondtam védekezésképpen. - Nagyon furcsa volt az üzeneted. Valami gond van? - kérdeztem.
- Gondnak nem mondanám, csak egy oltári bulinak. Nem hiszem, hogy telefonon kellene ezt megbeszélnünk. Ráérsz? Összefuthatnánk valahol. - Ruki hangján hallatszott, hogy mennyire izgatott.
- Neked mindig. Negyed óra múlva a Sakura kávézóban? - Tudtam, hogy ha Ruki ilyen izgatott, akkor biztosan fontos a dolog.
Nem telt bele 10 perc, már a kávézó előtt voltam. Három hatalmas cseresznyefa állt az udvarán, telis-tele virágokkal. Majdnem bele is merültem a nézésükbe, mikor valaki megfogta a vállam.
- Senna! - hallom a hangját is. Megfordultam.
- Ruki – szólítottam nevén az illetőt.
- Már vagy négyszer szóltam neked. Hol jársz? - vigyorgott a srác.
- Ne haragudj – mosolyogtam. Végignéztem rajta. Sötétkék farmer és fekete bőrdzseki volt rajta. Jól illett a szőke tépett hajához és csoki-barna szemeihez.
- Üljünk le – ment előre, majd megállt egy üres asztalnál. - Itt jó lesz – húzta ki az egyik széket, majd arrébb állt.
- Köszönöm – ültem le. Ruki helyet foglalt a szemben lévő üres széken. A pincérnő máris megjelent mellettünk.
- Mit hozhatok? - mosolygott a nő és szinte egyfolytában Rukira pislogott. Majdnem elnevettem magam.
- Kávé? - pillantott rám Ruki.
- Inkább forrócsoki – szóltam. - Pont most kávéztam.
- Rendben, akkor egy forrócsokit kérünk tejszínhabbal és egy kávét két cukorral és tejszínnel – adta le a rendelést Ruki, rá sem pillantva a nőre. A nő még szólt egy „azonnal hozom”-ot, majd eltűnt. Enyhe kacajjal nyugtáztam szegény nő menekülését. Ruki értetlenül nézett rám.
- Mi az?
- Á, semmi – legyintettem. - Csak azon mulatok, hogy szegény lány épp hogy nem pislogott az arcodba, te meg észre sem vetted.
- Mintha érdekelne egyetlen nő is rajtad kívül, úgy csinálsz – felelte egyszerűen, majd hirtelen átváltott arra, amiért egyáltalán itt ülünk. - Szóval, az a lényeg, hogy Kazuma talált valami olyan intézetet, ahol olyan személyeket tartanak, akiken megszállást diagnosztizáltak. Van egy személy ott, akire különösen nagy figyelmet fordítanak.
- Ezt Kazuma honnan tudja? - kérdeztem.
- Volt ott. Valami fejes fiából kellett kiűzni egy rakoncátlan szellemet és ő mondta, hogy oda vitte először a fiút, de nem merte rájuk bízni, mert valami fura folyik ott. Mármint, az ő elmondása szerint.
- És mit akarsz, mit tegyek? - sandítottam rá. Talán már tudom is a választ a kérdésemre. Az ő válaszát nem tudtam még meg, mert amint szólt volna, megjelent a pincérnő a rendelésünkkel.
- Tessék, itt van, amit kértek. Fogyasszák egészséggel – tette le a nő a két csészét.
- Köszönjük – szóltunk, majd miután elment a nő, Ruki hozzákezdett.
- Nem kérek tőled olyan dolgot, amiről tudom, hogy bajt okoznának – kezdte Ruki.
- Csak mond – mosolyodtam el.
- Be kellene mennünk és kutatni egy kicsit úgy, hogy senki ne vegyen észre.
- Miért érdekel ennyire ez az ügy? Lehet, hogy nem is találunk ott semmit – szóltam.
- Nem tudom, de érzem, hogy van ott valami. Mivel Satoru szerint egy ideig nem lesz meló, időnk mint a tenger, hogy kiderítsük mi folyik ott – pillantott rám, mintha könyörögne.
- Ennyire unatkozol? Csak úgy megjegyzem, hogy Satoru bármikor hívhat minket, hogy meló van – mondtam. - Még ha találunk is ott valamit, mit szeretnél, mit tegyek? Űzzem ki az összes szellemet? - kérdeztem.
- Senna – nézett a szemeimbe Ruki. - Rajtad kívül egy szelleműzőt sem ismerek, aki képes lenne arra, amire te. Már jó ideje dolgozunk együtt és tudom, hogy mire vagy képes. Az én erőm – hogy úgy mondjam – nem képes űzésre.
- Tudom, hogy csak informátor vagy, de a te erőd is lenyűgöző. Nélküled nem tudnánk úgy végezni a munkánkat, ahogy. Taki is teljesen más beállítottságú, mint mi, épp ezért alkotunk mi hárman remek csapatot.
- És Kazuma? - kérdezte Ruki hatalmas vigyorral.
- Nos, ő a léhűtő közöttünk. Csak arra képes, hogy bajba keveredjen, ahonnan rendszerint mi húzzuk ki. De rendben – adtam be a derekam. - Legyen. Szerezz még egy kis infót, aztán kiderítjük, hogy mikor tudunk észrevétlenül beosonni.
- Köszönöm – mosolygott Ruki.
- Még ne köszönd. Majd ha mindennel végeztünk és megússzuk balhé nélkül. Na, majd akkor jöhet az a tucat forrócsoki – mosolyogtam.
Ruki csak bólintott, majd fizettünk és elváltak útjaink. A délutánom gyorsan elment és körülbelül este nyolc körül értem haza. Még elintéztem otthon ezt-azt, majd álomra hajtottam a fejem.
Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer minden megváltozik körülöttem. Az álmaim eltűnnek, a világom szétomlik azért, hogy új álmaim és új világaim szülessenek. Talán ez az eseménysorozat volt minden, amit úgy nevezhettem: a kezdet. Vagyis egy másik kezdet. Nem hiszem, hogy akkoriban, amikor elkezdtem a saját életemet, eszembe jutott volna, hogy egyszer eljutok egy ilyen pontra. Egy pontra, amely egy olyan döntést hoz számomra, ami örökre megváltoztatja majd az életemet. De túlságosan is előre szaladtam. Kezdjük az elején. Minden azon a napon kezdődött…
A nevem Senna és a huszonkettedik életévemet taposom már lassan öt hónapja. Szokás szerint elintéztem a dolgaimat, amit a szabadnapjaimon szoktam. Elszaladtam a postára, nagytakarítást csináltam a lakásomban… Hát igen. Ahhoz képest, hogy nő vagyok, egyedül élek és a lakásom mindössze egy hálószobából, egy vendégszobából, egy konyhából, egy fürdőszobából és egy kamrából áll, mindig minden a feje tetején áll. Talán a garázsom az egyetlen, amit elég havonta egyszer kitakarítanom. Pedig még gyerekem sincs. Talán azért van, mert a munkám miatt ritkán vagyok itthon, és sokat utazok. Ez a szabadnap is azoknak a ritka dolgoknak az egyike, amely évente csak egyszer fordul elő velem. Kényszerszabadság. Hogy miért is? Mert az én drága jó főnököm szerint egy ideig úgysem lesz munka. Hogy honnan szedi? Nem tudom. Pedig nem jövendőmondó. Arról tudnék.
Éppen a postáról jöttem haza, miközben a szomszédom pont akkor jött ki a lakásából. Megpillantott, és árgus szemekkel végigpásztázott. Úgy, mintha röntgennel keresne valami nem odavalót a testemben. Én csak köszönök. Már megszoktam. Takano-san mindig is így nézett rám, amióta csak ismerem. Hogy miért? A munkám miatt. Ő kifejezetten hívő ember, mégis realista világnézeteket vall. Vagyis amit nem lát, az ott sincs. Ebből kifolyólag sokszor vitába keveredtem már vele. Persze, csak a magam módján, tekintve, hogy mivel foglalkozom. A mások által nem látott, el nem hitt dolgok a szakterületem. Vagyis a szellemek. Sőt, nem csak a szellemek, hanem a paranormális jelenségek, a természetfeletti jelenségek, és minden, ami ezekhez köthető. Én azt a nézetet vallom, hogy nem minden furcsa dologra van logikus magyarázat és az emberek hajlamosak elpusztítani azt, amit nem értenek, nem akarnak, esetleg nem tudnak megérteni. Védekező mechanizmus? Nem hinném. Egyszerűen csak félnek és a félelem hatalmas dolgokra képes. Jelenleg egy magánvállalkozásnak dolgozom. A főnököm, Hakai Satoru. Három éve alapított egy vállalkozást, ami szellemek ki- és elűzésével, valamint a paranormális jelenségek felkutatásával foglalkozik. A vállalat… vagyis inkább irodának nevezném, a Satoru Szellemkutatás nevet viseli. Hogy miért a főnök keresztneve a vállalat neve? Ne tőlem kérdezzétek. Szerencsétlen főnököm okos és kreatív, de szegénynek semmiféle szelleműző képessége nincs. Tehát – kérdem én –, mit tehet valaki egy Szellemkutató iroda igazgatójaként, ha nincs ereje elűzni a szellemeket? Egyszerű. Alkalmaz valakit, aki viszont tud. Ez lennék én. Vagyis nem csak én, ugyanis úgy egy évvel ezelőtt társakat is kaptam, Aikawa Ruki és Amaru Taki személyében. Az ők és az én képességeim kissé eltérnek, ennek ellenére elég jól megy a csapatmunka. Tekintve a korom, sokszor eltűnődnek az ember, hogy vajon megfelelő munka ez egy magamfajta nőnek?
Nos, a legelső amit le szeretnék szögezni, hogy nem azért nincs most munka, mert a főnök lusta. Egyszerűen csak kevés a szellem. Sok kisebb és nagyobb szellemekkel volt már dolgunk, most valamiért nem aktívak. Eddig más számtalan előjel volt, de még nem elegek a bizonyítékok. Hogy mire? Bár Satoru szerint rémeket látok, én mégis kezdek egyre biztosabb lenni a dologban. Valami nagy közeledik. Valami olyan, amit még nem láttunk a munkánk során és az ereje akkora, hogy képes más szellemeket elűzni a helyéről. Honnan tudom? Hanako miatt. Ő egy szellem, akit úgy egy éve mentettem meg és azóta jó barátnőm. Általában a régi elhagyatott shinto templomnál lézeng, de mostanában eltűnt.
Azt hiszem, rám nem igazán vonatkozik az, hogy nem kezdek magánakcióba. Ha a helyzet úgy kívánja, igenis belevetem magam. Ahogyan most is.
Kábultan ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemeim ásítottam egyet, majd az órára pillantottam amely 07:46-ot mutatott. Lassan felültem, majd észrevettem, hogy a takaróm már megint a földön hever. Nagyot sóhajtva álltam fel, majd felvettem és az ágyra dobtam. Az ablakhoz lépve elhúztam a függönyt, majd a konyhába indultam. A helységbe érve benyomtam a telefon lehallgató gombját és nekiálltam kávét főzni.
- „Senna, itt Ruki. Találtam pár infót, ezért jó lenne, ha visszahívnál, mikor meghallgattad ezt.” - Amint meghallottam az üzenetet, máris Ruki számát kezdtem pötyögni.
- Szia Ruki – szóltam bele a telefonba, mikor hallottam, hogy felvette. - Na mond, mit találtál? - kérdeztem.
- Ami azt illeti – kezdte halkan. - Elég sok mindent találtam és felettébb érdekes dolgokat.
- A frászt hozod rám. Tudod jól, hogy nem szeretem a köntörfalazást – húztam össze a szemöldököm.
- Találtam valamit – szólt. - Jobban mondva, valakit.
- Valakit? Hogy lehet valakit csak úgy... Találni? Nyögd már ki a francba is!
- Mit tudsz a tűz elemről önmagáról? - Fogalmam sem volt, hogy hova akar kilyukadni.
- Lássuk csak. Maga a tűz, vagyis mint elem, Guren lángjaiból jött létre, a pokol tüzéből. Vagyis, egyesek Toudának is nevezik. - szóltam összeszedve a józan eszem.
- Nos, én megtaláltam a tüzet – szólt Ruki. - Vagyis, azt a személyt, akibe beleültették.
- Most csak viccelsz, ugye?
- Figyelj – szólt. - A neve Homura. Valójában nem ő a tűz, hanem... úgymond, „beleültették” a tüzet. - Megremegtek a szemeim. Ruki folytatta a magyarázatot. - Az, akibe beleszületett a tűz, meghalt amikor még hat éves volt és mivel nem tudták megzabolázni, kénytelenek voltak egy új hordozót keresni neki, aki elég erős ahhoz, hogy visszatartsa – magyarázta.
- A tűz a legszeszélyesebb elem mind közül – szóltam hallgatagon. - Mi mit tehetünk?
- Semmit. Amennyire én tudom, nemrég kigyulladt párszor a srác és ezért bezárták valami jeges cellába, hogy lehűtsék.
- Hogy mi? Nem azt mondtad, hogy egy erős testbe zárták? - keltem ki magamból.
- Nos, úgy látszik, hogy mégsem olyan erős, mint amilyennek hitték – mondta.
- Azt mondod, hogy be van zárva? Mint egy... állat? - kérdeztem. Szemeim égni kezdtek.
- Hé, el ne kezd sírni. Ez a legjobb, amit tehettek abban a helyzetben. Gondolj bele, hogy egyszer csak kigyullad egy téren, vagy mit tudom én. Egy helyen, ahol sok ember van. Mit tettél volna a helyükben, hogy az emberek ne sérüljenek meg? - kérdezte őszintén.
- Magam sem tudom – mondtam habozva. - De ez akkor is gerinctelenség.
- Gerinctelenség? - nevetett. - Ilyet sem hallok mindennap a te szádból.
- Tehát akkor ez a Homura nevű srác van bezárva oda, ahol Kazuma volt? - kérdeztem.
- Igen. Azt hiszem ő az, aki miatt felhúzták az egész szelleműzős-helyet.
- Elterelés? - kérdeztem.
- Valószínűleg.
- Oda kell mennünk – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- Igen, én is így gondolom. Még ma – szólt Ruki.
- Takinak szóljunk? - kérdeztem.
- Jó ötlet lenne, hiszen segíthet. Délben a Shibuya állomáson? - kérdezte Ruki.
- Ott találkozunk.
- Hívom Takit – szólt Ruki, majd kinyomta a telefont.
A délelőtt hamar eltelt, én pedig összepakoltam a cuccaim, amire lehet, hogy szükségem lesz az akció során. Miután felöltöztem, kiléptem a házból, de mielőtt elindultam volna, alaposan bezártam az ajtókat. Nem szeretném, ha meglepetés érne, mikor hazaérek. Beültem a kocsimba, majd nyugodtan elindultam a Shibuya állomás felé.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése