Rowen-Snape Krónikák #9 - Hatodév

Kilencedik fejezet - Hatodév

Perselus és Én azóta heti szinten új és új varázslatokat, átkokat és bájitalokat tanulunk. Beszélt Dumbledore professzorral erről, és ami aggaszt, hogy nem úgy tűnt, mintha meg lenne lepve. Az az öreg biztos takargat valamit. Nagyon hamar eltelt az év. A karácsonyt a nagyszüleimnél töltöttem, azután pedig ismét belefolytam a tanulásba. Perselussal egyre több időt töltöttünk együtt és kezdtük egyre jobban megismerni egymást. Melanietól eltávolodtam, ő pedig új barátokra talált. Egy kettő Mardekáros, egy két Griffendéles. A saját dolgaimra koncentráltam. Végig. A nyarat szintén a nagyszüleimnél töltöttem, aztán már volt, hogy bent maradtam a kastélyban.
Perselusnak és a tanároknak hála minden tantárgyból sikeres RBF-et tettem. Bár a tanulásunknak köszönhetően jóval afelett is vagyok már. SVK-ból és Bájitaltanból mindenképpen.
Mindeddig semmi nem történt, olyan, mintha béke lenne.
A hatodik évemet taposom a Roxfortban, vagyis idén múltam 16 éves. Három éve ismerkedtem meg Perselussal, azóta pedig már minden rezdülését ismerem. Tudom, hogy mikor nem érdemes vele szórakozni, mert morcos, tudom mikor jókedvű, pedig azt nem látni, higgyétek el.
De ő is ismer már annyira, hogy tudja hol kellett keresni, ha nem talált. Sokszor előfordult, hogy a torony tetején talált meg.
És persze ha magunk vagyunk, már tegezem. De szigorúan csak akkor, ezt a lelkemre kötötte.
Éppen bájitalt kotyvasztottam, amikor visszaért a hozzávalókkal.
- Jó illata van – szólt az érkező.
- Ez bájital, nem étel. Ennek szaga van – nevettem.
- Valami ellenszer? – hajolt felé.
- Óvatosan! – húztam vissza. – Lehet, hogy szembe köp. Minden rendben ment?
- Igen, csak elfáradtam. Szóval? – kérdezte Perselus.
- Ellenszérum lesz. De még nem az igazi – vontam le az eredményekből a következtetést. Lezártam, és nagyot sóhajtva leültem.
- Csalán? – kérdezte Perselus a végeredmény felé hajolva.
- Az – bólintottam. – De valami fura reakcióba lép az egész a szurokfűvel és… áh.
- Mit akarsz elérni vele? – ült le mellém.
- Ellenmérget.
- Fáradtnak nézel ki. Miért nem pihensz? – kérdezte, mikor felálltam a székről és csészéért indultam. – Van időd rá bőven.
- Még az első szegmensen sem jutottam túl – vettem le a csészéket, majd forrázni kezdtem a teafüvet. – Ez egy nagyon bonyolult bájital lesz.
- Segítsek benne? – kérdezte.
- A kihívás a lényeg – mosolyogtam, majd beízesítve elé tettem a teáját. Nem szeretném belevonni, hiszen pont neki készül a bájital.
- Kaptam egy üveg bort – ivott bele a teájába. – Az egyik ismerősömtől kaptam. Valamelyik este megkóstolhatnánk.
- Kiskorú vagyok, Perselus. Nem ihatok – csóváltam a fejem.
- De megkóstolhatod. Persze előtte letesztelem milyen íze van.
- Hát persze – hunytam be a szemeim.
- Biztosan jól érzed magad? Ettél? – kérdezte Perselus.
- Ne aggodalmaskodj annyit. Gondoskodom magamról rendesen – mondtam.
- Nem aggódok.
- Tudom, te senkiért sem aggódsz.
- Valami bajod csak van és ez így nem igaz – felelte.
- Túlságosan rád nőttem, nem igaz? – kérdeztem váratlanul.
- Talán – válaszolta. – De én nem bánom.
Ránéztem és jó pár pillanatig az arcát néztem, miközben a teáját itta. Tudtam, hogy mit adtam fel érte. De megérte.
Valóban olyan mogorva alak, mint amilyennek az elején mondták. Nem empatikus és kedvesnek sem mondható. Karakteres arca folyton szigort és keserűséget áraszt. Egy megkeseredett fiatalos tanár képét árasztja a világ felé. Nem aggódik az emberekért, nem megértő, stílusa pedig egyeseknek bántó lehet.
De, amit én látok… Az teljesen más. Néha, ha nagyon figyelek, és ő egy kicsit meggyengül, látni engedi azt a férfit, aki legmélyen belül. Aki szintén nem empatikus, nem kedves. Nem megértő, nem aggódó típus, de a végletekig odaadó, szeretetteljes ember, aki vágyik a szeretetre. Csak valamilyen okból adódóan – talán, hogy önmagát védje -, beburkolózik a saját maga alkotta falak mögé és csak ritkán enged belesni oda.
És én ebbe az emberbe lettem szerelmes, talán már azelőtt, mielőtt ráeszméltem volna.
Bár ő nem tudja - és nem is akarom, hogy megtudja -, miatta adtam fel mindent. A családomat, a jövőbeli terveimet, hogy azzá a jövőé formáljam, ami összefonódik az övével. Minden perc, amit vele töltök, öröm. Lehet, hogy hét év van köztünk, lehet, hogy most éppen a tanárom. De ha eljön az az idő, mégpedig el fog jönni, mikor egyenlő felekként állunk majd egymás mellett, ha kikerülök az iskolapadból, el fogom mondani neki ahogy érzek. Már ha ezt, amit érzek egyáltalán szavakba lehet önteni.
- Folyton elfeledkezek arról, hogy kiskorú vagy. – Perselus hangja rázott vissza a valóságba.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Észrevettem ám – tette le az üres csészéjét.
- Micsodát? – tettettem a hülyét és beleittam a teámba.
- Mi bánt? Egyfolytában engem néztél. Tudod, hogy mindent megbeszélhetsz velem – mondta komolysággal a hangjában, szemkontaktust keresve velem.
- Tudom – bólintottam. – De semmi baj sincs – álltam a szemkontaktust egy darabig, de aztán inkább félrenéztem.
- Azért nézel félre? – Hallottam, hogy jól szórakozik.
- Ennyire szórakoztató vagyok? – kérdeztem némi megbántódással a hangomban.
- Nem. Csak… – Nem igazán tudott mit mondani.
- Azt hiszem lepihenek – álltam fel a fotelból. – És még Dumbledore professzorral is beszélnem kell.
- Megharagudtál? – kérdezte Perselus enyhe megrökönyödéssel a hangjában.
- Csak fáradt vagyok. Ennyi az egész – mondtam. – Csomagoltam vacsorát. A szokásos helyen találod – mosolyogtam rá. – Jó éjt, Perselus.
- Senna! – állt fel, de otthagytam. Meg se vártam, hogy mondjon valamit. Talán féltem meghallgatni.
Annyit agyaltam út közben, hogy az igazgatói iroda helyett a griffendéles torony tetejére mentem inkább. Hűvös volt az idő, de a csillagok teljes fényükkel ragyogtak és jól láthatóak voltak.
Sokáig lehettem kint. Gondolkoztam mindenféléről. Mit kellene csinálnom, hisz közeledik a RAVASZ vizsga. Konkrét célom volt, hogy mit csinálok, de néha elvesztettem az utat. Ilyenkor ide jöttem, hogy felfrissüljek. Csak talán ezt nem télen kellene. Kicsit fáztam.
Erre, mint egy kívánság, egy pokrócot éreztem a hátamon. Felnéztem és Perselussal találtam szembe magam. Nem szóltam semmit, csak visszanéztem a csillagokra.
- Kerestelek az egész kastélyban – mondta. Elég megrovóan hangzott.
- Megtaláltál – suttogtam.
- Meg fogsz fázni – mondta, majd leült mellém. – Nem ilyenkor kellene kitalálnod, hogy ide jössz. A tél közepén.
- Kérsz a pokrócból? – néztem rá.
- Inkább menjünk vissza – szólt. – A tűz mellé.
- Jó itt – hunytam be a szemem.
- Nem kérdés volt, hanem parancs.
- Ó, már parancsokat is osztogatsz? Először kinevetsz, most meg ez?
- A tanárod vagyok – mondta morcosan.
- Még igen – mosolyogtam rá, majd felálltam, ráterítettem a pokrócot Perselusra és otthagytam a meglepett férfit.
- Nem értelek – kiabálta utánam.
- Ne kiabálj, takarodó van már – szóltam vissza.
- Mi az, hogy még igen? – suttogta maga elé Perselus, majd kezébe kapta a pokrócot.