Rowen-Snape Krónikák #7 - A beosztási ceremónia – Úgy tudtam!

Hetedik fejezet - A beosztási ceremónia – Úgy tudtam!

Perselus és én megérkeztünk a kastélyba. Perselus csak annyit mondott a pálcákról, hogy valószínűleg testvérpálcák, ezért reagáltak úgy, ahogy. Láttam a professzoron, hogy eltűnődött a pálcák titkán, ám nem mondott semmit. Sebaj, majd én kutatok kicsit.
- Professzor? – kérdeztem.
- Igen?
- Tényleg nagy a roxforti könyvtár? Azt mondják, hogy itt van a legnagyobb varázsgyűjtemény az országban.
- Valószínűleg a kontinens legnagyobb könyvtára – mondta Perselus. – Amit igénybe is vehet, bizonyos keretek között.
- Az remek lenne – mosolyogtam.
- Senna! – hallottam Melanie hangját a távolból, aztán már rohanni is láttam felénk.
- Ne ordíts, Mels! – csitítottam.
- Ez a kastély hatalmas! – kiáltott. – Bocsánatkérően pillantottam Perselusra.
- Ne hangoskodj. Mit csinálsz itt? Az elsősökkel kellene lenned – róttam le.
- Tudom, de nem akartam nélküled ott lenni.
- Ő a húgom, Melanie – mutattam be őt Perselusnak. – Mels, ő itt Perselus Piton professzor.
- Ó, hát megtaláltad! – örvendezett, mire elvörösödtem. – Mels! – Perselus csak pislogott, majd intett, hogy menjünk utána.
Mikor odaértünk a nagyterembe hatalmas látvány fogadott. A mennyezet varázslattal át volt alakítva és mindenhol halvány fények pislákoltak.
- Hűha, ez gyönyörű – pillantottam körbe.
- Igen, az – mondta Perselus, Melanie pedig átment az elsősökhöz. – Itt fogják a nevedet olvasni. Ha hallod a nevedet, kimész, aztán a fejedre rakják a süveget és az beoszt egy házba. Ha ez megvan, leülsz a háztársaid közé – magyarázta Perselus. – Elmondjam még egyszer? – kérdezte tőlem, biztosan a fejem miatt, amit vágtam.
- Nem, minden oké – mosolyogtam.
- Akkor mi a baj? – kérdezte értetlenül.
- Csak meglepődtem, hogy eddig magázott, most meg simán letegezett – nevettem. Mintha láttam volna, hogy Perselus kissé elvörösödik, ezért inkább tereltem a témát. – Inkább közelebb megyek. Majd találkozunk a szintfelmérőn – mosolyogtam, és otthagytam. Csak nézett utánam egy darabig. Ha tudtam volna, hogy nem kell a szintfelmérőig várnom arra, hogy találkozzunk, inkább ott sem hagyom.
Annyira nem értettem ezt a dolgot. Nem vagyok az a könnyen megnyíló, mosolygós ember. Azonban mióta Perselussal találkoztam, minden megváltozott. Vele sokkal könnyebb minden. Egész életemben őt kerestem, tudom. Érzem. Ő az, aki mellett mindig ott kell lennem igaz, Anya? Ez a dolog a pálcáinkkal is, nem lehet véletlen. Az, amit Ollivander mondott. Az, hogy mindvégig veled akartam találkozni. Érzem, hogy megváltozik az életem. Nem tudom, hogy jobb lesz-e vagy rosszabb, de ha te benne vagy Perselus, akkor semmi sem számít.
- Senna Rowen! – hallottam egy hangot előröl. Valószínűleg a nevemet olvassák. Mély levegőt vettem, kifújtam, aztán elindultam a Teszlek süveg felé. Oldalra pillantva láttam Perselust, aki valami megmagyarázhatatlan ok miatt ideges volt, aztán láttam Melanie-t, akinek szájáról azt olvastam le, hogy Hollóhát. Elmosolyodtam, mikor odaértem.
- Minden rendben? – kérdezte McGalagony professzor, majd bólintottam.
- Sajnálom, húgi – tátogtam úgy, hogy biztosra vettem, hogy látta és le tudta olvasni. Talán még Perselus is látta. Talán még Édesanyám is látta odafentről. Megéreztem a fejemen a Süveget. Elidőzött egy darabig, aztán lehunytam a szemem.
- Okos, merész! Tudásvágya az van, éles eszű is!
- Ez az, ezek Hollóháti tulajdonságok – suttogta Melanie, hogy én nem hallhattam.
- De ravasz, agyafúrt és küzdeni akarás csörgedezik az ereiben!
Féltem. Féltem, hogy a Hollóhátba rak a Süveg és nem lehetek Piton professzor közelében. Tudtam, hogy nekem ő a sorsom, a végzetem.
- Kérlek – suttogtam néma fohászként a Süveghez, talán elérek valamit vele. – Könyörgök…

- Mardekár! – kiáltotta a süveg. Erre a szóra hatalmas kő esett le a szívemről. Még láttam, hogy Melanie sírva fakad, még láttam, hogy Perselus elmosolyodik. Szemeimből könnyek potyogtak. Az öröm és hála könnyei.

- Nem lesz olyan könnyű, mint hiszed – hallottam a Süveget. Én csak ingattam a fejemet.

- Tudom, mit kell tennem. Most már végre tudom. Köszönöm – suttogtam, majd egy puszit nyomtam a Süvegre. Mindenki engem nézett. Az igazgató felé fordultam, aki felém biccentett. Vissza biccentettem, Perselusra mosolyogtam, majd odamentem a Mardekárosokhoz.

- Úgy legyen! – kiálltott a süveg, majd folytatták a névsor olvasást. Természetesen Melanie a Hollóhátba került.

Örültem a Mardekárnak, örültem Perselusnak, örültem Melanienak. Most még nem akartam foglalkozni semmivel, pedig tisztában voltam a következményekkel, ha Melanie még nem is volt. Tudtam, hogy milyen a családom, apám családja, de tudtam, hogy Édesanyám örül ennek odafent. Viszont ezzel nem kevés bajt zúdítottam a nyakamba, ahogyan a Süveg is mondta. De akkor még nem érdekelt. Ami azt illeti, utána sem.