Rowen-Snape Krónikák #8 - Következmények és Szintfelmérő

Nyolcadik fejezet - Következmények és Szintfelmérő

Másnap a napom úgy kezdődött, hogy az igazgató hívatott. Valahogy éreztem, hogy ez apámhoz köthető. Út közben találkoztam Perselussal és együtt mentünk fel. Nem szólt semmit, de én tudtam, hogy mi történt. Apám ott volt az igazgató irodájában.
- Senna! - ölelt meg édesapám, amint meglátott.
- Mi történt, apa? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna.
- Kérvényeztem a házváltásodat – kezdte apa. – Nem tudom, hogy történt.
- Mint mondtam – kezdte Albus -, a Süveg döntése szent és sérthetetlen. Nem válthat házat senki csak úgy, kedve szerint.
- De ő vérbeli hollóhátas! – kelt ki magából apám.
- Mi lenne, ha meghallgatnánk, hogy ő mit szeretne? – szólt közbe Perselus.
- Kicsoda maga? – kérdezte apám.
- Perselus Piton, a Marekár ház feje – válaszolt.
- A Hollóhátba menni, azt szeretne!
- Nem – mondtam.
- Micsoda? – kérdezte apám.
- Nem akarok a Hollóhátba menni – válaszoltam. – A Süveg tiszteletben tartotta a kérésemet és teljesítette. Az kellene még, hogy átrakass oda! – mondtam sziklaszilárd tekintettel.
- Mégis mi az, hogy kérésedet teljesítette...? – Apám nem hitt a fülének.
- Úgy, hogy én nem akartam a Hollóhátba menni. Mardekáros szerettem volna lenni.
- De… Ez lehetetlen! Több ezeréves klán becsületét szégyeníted meg azzal, ha nem leszel Hollóhátas! Édesanyád mit mondana erre? – kérdezte Apa sóhajtva.
- Azt mondaná, hogy igaz, hogy belé, lett nevelve a Rowenek hagyománya, de… semmi baj nincs abból, ha nem Hollóhátas leszek – idéztem félig meddig anyám utolsó szavait.
- Kizárt dolog, hogy ezt mondaná!
- Akkor nem ismerted őt elég jól. Ezt még ő mondta nekem a halálos ágyán, mert tudta, hogy én más vagyok. Hogy olyan élet kell nekem, amit magam választok. Nem, amit mások diktálnak nekem – mondtam.
- Kizárt, hogy ezt mondta! Főképp utolsó szavaival!
- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, Igazgató Úr – kértem bocsánatot. – De nem lehetek Hollóhátas, ha nem vagyok odavaló.
- Semmi baj lányom, mind tudjuk, hogy a Süveg tudja mit csinál – mosolygott Albus, én pedig visszamosolyogtam.
- Akkor mi lesz azzal a szintfelmérővel, Piton professzor? – mosolyogtam a férfira és indultam volna.
- És ha visszaviszlek a Beauxbatonsbe? – kérdezte apám, mire visszafordultam.
- Ha ezt megteszed – kezdtem -, akkor most láttál engem utoljára – mondtam jeges tekintettel. Jól feladtam neki a leckét. Perselus figyelte a jéghideg tekintetemet, valószínűleg megijedhetett tőle. Nem látott még így. Igen, vérbeli Mardekáros vagyok. – Mehetünk? – mosolyodtam el, majd elindultam az ajtón.
Nem tudom, az apám mikor mehetett haza, de kaptam később egy levelet az apai nagyszüleimtől, miszerint kitagadtak a Rowen vagyonból és mindenből, ami ahhoz köthető. Viszont így anyám egész öröksége kettőnk között oszlik el Melanieval, amiért megbontottak valami egyességet, vagy mit. Melanie sírt nekem, hogy ő ezt nem akarja, és hogy szeret engem meg minden, de nem tudott mit tenni. Ahogy én sem. Ez az ő döntésük volt.
 
Ahhoz képest, hogy úgy volt másnap írom a felmérőket, egy teljes hetet kaptam pihenni és elintézni a dolgokat. Kaptam órarendet, bejártam órákra.
Éppen a szintfelmérő akárhányadik részét írtam. Már nem is számoltam. Perselus a tanári asztalnál ült, én pedig az első padban. Időnként felnézett a dolgozataim javításából, hogy megnézze, hogy vagyok.
Kitagadott a családom, nincs senkim 13 évesen. Szerintük, hogy lennék?
Na jó, nem teljesen tagadtak ki, mert az anyai nagyszüleim a pártomat fogják. Ők lettek a gyámjaim, meg minden ilyesmi.
De… Milyen világot élünk? Egyetlen dologért, amiben más vagy, a családod – legalább is amit annak hittél – egyszerűen kivet magából, mint egy gennyes kelést a szervezeted? És még engem neveznek a klánom vesztének. Melaniet meg a reménységének. Hagyjuk már.
Felálltam a padból és egy újabb dolgozattal gazdagítottam a Perselus előtt tornyosuló kupacot.
- Ne pihenjünk? – nézett fel a kupacból.
- Ez azért mondja mert maga fáradt, vagy azért, mert én nézek ki annyira rosszul? – kérdeztem.
- Mindkettő. – Legalább őszinte volt.
- Akkor legyen. Éhes vagyok – mosolyodtam el. Hogy bírok rá mosolyogni, mikor belülről majd szét vet a keserű valóság?

Perselus felállt az asztalától, kinyújtóztatta tagjait és elindult kifelé intve utánam, hogy kövessem. Én szó nélkül megtettem néma kérését.
- Milyen itt tanítani? – kérdeztem. – Hallottam, hogy tavalyi évtől tanít itt.
- Tűrhető – válaszolta. – Néha nehéz. A gyerekek nagy része öntörvényű. – Bólintottam. Ezzel egyetértettem. Alig pár napja vagyok itt, mégis amit láttam a tanulók felől… nos, legyen elég, hogy szükség van pár erős kézre itt nevelés céljából. – És te, hogy érzed magad itt?
- Jobban, mint vártam – mondtam, mire egy furcsa pillantást kaptam. – Legalább is a körülmények után – tettem hozzá. – Milyenek a dolgozataim?
- Vegyes. Bájitaltanból és Sötét varázslatok kivédéséből nagyobb a tudásod jóval, mint ami a szinted lenne. – Itt vigyorogtam egyet. Két kedvenc tantárgyam. – Átváltoztatásból és mágiatörténetből gyengébb vagy, mint a többiek, a többi körülbelül a szinted.
- Utálom a történelmet – adtam meg a választ.
- És az átváltoztatás?
- Mindig félre transzformálom, mert… sosem arra az állatra gondolok, amire kellene – nevettem. – Nagyon elkalandozok közben. Meg nem is értem, mire jó.
- Attól még tantárgyak – mondta Perselus. – Jövőre RBF. Fel kell tornáznod őket, különben nem lesz jó az összkép. És azért a Kiválóért Bájitaltanból is meg kell dolgoznod – eresztett el egy nagyon enyhe mosolyt, majd egyenesen az ebédlő felé vette az irányt. Én követtem.

Végignéztem Perseluson. A ruha szinte mindenhol takarta a testét, legfőképpen az alkarját. Úgy volt rajta a ruha, hogy véletlenül se csússzon fel. Elkomorodtam.
Tudtam, hogy hallottam már valahol a Perselus nevet. Még azelőtt, mielőtt Ollivander említette volna. 
Avery mondott róla valamit, még amikor járt hozzánk. Mielőtt csatlakozott volna Tudjukkihez. Valószínűleg akkor Perselus is Halálfaló. Valóban az lenne? Mondjuk Voldemort meghalt. Vagy ha nem is, nagyon gyenge, és elbujdosott, amikor Harry Pottert megtámadta és visszaütött rá az átok. Két éve volt, elég nagy port kavart még Franciaországban is, így az egész történetet tudom.
Ha Perselus veszélyes lenne, Dumbledore professzor nem hagyná, hogy itt dolgozzon. Biztosan van valami emögött. Talán lesz rá alkalmam, hogy erről kérdezzem.
Néha beszélek Melanieval. Annyira össze voltunk nőve, hogy nem tudtunk teljesen elszakadni egymástól, még ha ezt is kérték tőlünk. Pont ezért is volt az, hogy sokszor odarohant hozzám, csak úgy beszélgetni pár szót. Ahogyan most is.
- Senna! Várj! – szaladt oda hozzám Mels. – Elnézést. Beszélhetnék Sennával pár szót?
- Persze – bólintott Perselus. – Az ebédlőben leszek – mondta, majd bevonult.
- Mi a baj, Mels? – pillantottam rá. Rég láttam ilyen feldúltnak.
- Avery bácsit látták nemrég Roxmortsban – mondta.
- Hogy mi? Az lehetetlen.
- De igaz. Még az újságokba is benne volt – nyomott a kezembe egy Reggeli Prófétát. Tényleg benne volt. Kezeim ökölbe szorultak. – Ha ez igaz, akkor szólnod kell apának. Ő tudja mit kell tennie.
- Nem szólnál neki te?
- Nem tehetem – ingattam meg a fejem. – Nem beszél velem. De rád talán hallgat.
- Rendben – bólintott Mels. – És Senna?
- Mi az? – Melanie megölelt és arcát a mellkasomba fúrta.
- Vigyázz magadra, kérlek – engedett el, majd elrohant. Én rápillantottam az újság címlapjára, majd összeszorítottam a kezem.
Besétáltam az ebédlőbe és leültem az asztalhoz legelöl. Jó messze Perselustól, amit észre is vett. Miközben ettem, a cikket olvastam. Tényleg látták Roxmortsban, valamint hozzá kötnek egy teljes család meggyilkolását. Arra lettem figyelmes, hogy a szemeimből forró könnyek potyogtak az újságra. Én nem szoktam sírni. Nem én. De nem bírtam abbahagyni. Ököllel ráütöttem az újságra, aztán egy kezet éreztem meg a vállamon. Felpillantottam. Perselus volt az.
- Hogy történhettek így a dolgok? – kérdeztem szinte magamtól. – Nincs itt, még sem szabadul senki Voldemorttól. Ez nem igazság.
- Nem kellene ilyesmivel foglalkoznod még – mondta Perselus színtelen hangon. – A tanulmányaiddal kell csak törődnöd, mint egy gyereknek.
- Többet ismerek a világból, mint amennyi látszik. Lehet, hogy csak 13 vagyok, de ezt – mutattam az újságra. – Ezt nem hagyom!
- Ezt nem itt kellene megbeszélnünk – nézett körbe Perselus. – Egyél, aztán a laboromban megbeszéljük egy tea mellett, mit szólsz?

Bólintottam, magamhoz vettem némi ételt még, aztán felkaptam az újságot.
- Mehetünk is – mondtam, majd elindultam kifele, de aztán megvártam, mert rájöttem, fogalmam sincs merre van a laborja.
A laborhoz érve betessékelt három jelszó után, majd leültetett az egyik foteljába. Körbenéztem. Egy Pincéhez képest meglepően kellemes volt a légkör. Olyan nyugodt. Mindenhol könyvek voltak, gyertya, beljebb érve üstöt, főzetes szekrényt láttam. Arrébb pedig egy raktár helységet, ahol valószínűleg a magán hozzávalói voltak.
- Kellemes hely – mondtam visszaérve a körútról, és látva, hogy a teáink már az asztalon voltak, leültem.
- Ezt tőled hallom először, Dumbledore után – mondta, majd leült ő is és kortyolt egyet a teájából. – A többség rémisztő helynek találja – nézett körbe. – Nekem pont megfelel.
- Ugyan. Mindenkinek kell egy nyugis hely, ahol gondolkodhat. Egy bájital labor és ez itt mellette – mutatok a kisebb könyvtárra. – Nagyszerű ez a hely – mosolyodok el.
- Mennyit tudsz Voldemortról? – tért a lényegre Perselus.
- Éppen eleget – válaszoltam. – Ne haragudjon, csak… Gyűlölöm. Tudja, Avery egy nagyszerű nagybácsi volt. Amikor megszülettem, ő tartott először a kezeiben anyám után. Mindenhol ott volt, mellette nőttem fel – mondtam.
- Avery, akiről az újság is írt? – nyelt egy nagyot Perselus.
- Igen – bólintottam. – Ismeri őt, ugye? Halálfaló volt ő is.
- Ő is – ízlelgette Perselus ezt a két szót. – Szóval tudod. – Megváltozott a hanglejtése. Éreztem.
- Tudtam, mit kell észrevennem – mondtam mosolyogva, hogy enyhítsem a légkört.
- Nézd, én – kezdte volna, de közbevágtam.
- Amikor kicsi voltam, Avery mindenhová magával vitt. 3 éves lehettem – kezdtem. – Anyám akkor már terhes volt a húgommal, így apám minden figyelmét neki szentelte. Amit nem is bánok – tettem hozzá. – Anyám nagyszerű asszony volt. Avery is imádta. Ha mosolygott, minden bajunk elszállt. Még nekem is – hunytam be a szemem. – Aztán… Jött a háború. Melanie a háború közepén született. De ez nem is lényeges. Hanem az, hogy Avery felesége és újszülött fia ott halt meg az 1972-es kereszttűzben. – Perselus csak figyelte, ahogy én mesélek. – És nem, nem a halálfalók ölték meg őket. Hanem a rend. A Főnix Rendje. – Hallottam, ahogy Perselus nyög egyet.
- Nem tudtam róla. Tényleg nem – mondta.
- Szó sincs arról, hogy neheztelnék rájuk ezért, vagy ilyesmi. Nem tudhatták, hogy ott vannak – mondtam. – Csak Averynek sok volt. Anyám belehalt a szülésbe, a családját elvesztette, aztán minket meg a Rowenek hagyatékaként kezdtek nevelni. A Deloth vonalból szinte semmit sem akartak ránk hagyni. Sem eszméket, sem bármi mást. A sok fájdalom az eszét vette, aztán Halálfalónak állt. Megmutatta a Sötét Jegyét is. Láttam. – Óvatosan Perselus csuklójára néztem.
- Azért tudtad, mert nem mutatom? – kérdezte Perselus.
- Nem – mondtam. – Igazából Averyt hallottam egyszer önről beszélni. De ez nem lényeges.
- Már hogy ne lenne lényeges? – morgott Perselus.
- Nem minden Halálfaló rossz ember – mondtam. – Csak emberek, akik rossz dolgokba keveredtek, vagy muszáj rosszat tenniük a túlélés érdekében.
- Nem hiszed, hogy én rossz ember vagyok? – kacagott Perselus enyhe szarkazmussal a hangjában.
- A legkevésbé sem. Másként nem akartam volna önnel annyira találkozni. És én hiszem, hogy a sors akarta, hogy mi találkozzunk – pillantottam rá.
- Tizenhárom évesen még nem ilyenekkel kellene foglalkoznod – szólt keserűen.
- Azt hiszi, hogy maradhatott volna ezek után minden úgy, mint ha mi sem történt volna?
- Nem, azt nem. De talán élhetnél egy kicsit gyerekként. Még egy kicsit. – Perselus rám nézett.
- Próbáltam, de nem ment. A Beuxbatonben mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Apám szintúgy. Tenni akarok valamit és ezt csak úgy tudom, ha minél több mindent tanulok meg. És minél többet tudok meg. Az információ a legfontosabb ebben a helyzetben. És tudom, hogy az a szemét vissza fog jönni. – Erre felvetette a fejét.
- Tudjukkire gondolsz?
- Nem halt meg. Érzem a zsigereimben és én harcolni fogok ellene. Akár Harry Potterrel, akár Nélküle – mondtam.
- Ezeket nem pont veled kellene megbeszélnem, te jó ég. – Perselusnak láthatóan fogalma sem volt mit mondjon, annyira letaglóztam. – Beszéltél valakivel erről?
- Kivel tehettem volna? Apámmal, aki mindig is ötévesként kezelt? Ön az első, akinek elmondtam – mondtam. Furcsa. Tényleg neki mondtam el először.
- Miért bízol bennem ennyire? Már a kezdetek óta, amióta csak találkoztunk. Észrevettem – mondta Perselus.
- Úgy érzem, hogy megbízhatok önben. Teljesen.
- Erről beszélnem kéne Albussal. Nem gond? – kérdezte Perselus.
- Nem. Tegyen ahogy jónak látja.
- És mit vársz tőlem? – kérdezte Perselus.
- Ó, ha én azt elmondanám – mosolyodtam el. Mire szigorú pillantásokat kaptam. – Rendben van – adtam meg magam. – A segítségét.
- Segítséget? Mégis mivel kapcsolatban?
- Átkok, ellenátkok, főzetek… Mintha Aurornak képezne. SVK és Bájitaltan mesterfok. Ezt kérem – néztem komolyan a szemeibe. – Egyenlőre.
- Egyelőre? – kérdezett vissza.
- Igen. Egyelőre.