Első fejezet - Naruto esküvője
Örültem annak, hogy Naruto boldog. Hinata mellett egy olyan életet élhet, ami már rég kijárt volna neki – családdal, otthonnal, szeretettel és gyerekekkel. Láttam őket Hinatával és azt hiszem, tényleg szereti őt. Ennél több pedig nem is kell. És nekem sem.
Nemrég érkezett a meghívó. Egyszerű fehér papíron fekete kanyargós, cicomás kanákkal írva, díszesen és számomra már túl giccsesen Uzumaki Naruto és Hyuuga Hinata neve, miszerint meg vagyok invitálva az esküvőjükre, mint Naruto tanúja.
Boldognak kellene lennem és a örülni a szőke idióta fejének, mégis… Ha erre a papírra nézek, a szívem összeszorul és fogalmam sincs mi ez az érzés. Fájdalom? Talán.
Nem tudom, hogy azt hogyan kell érezni.
Arra eszméltem egy idő után, hogy a papírt a kezemben tartva ülök a nappalimban és csak az éjjeli lámpa fénye adja a homályt. Pont a kedvemhez illő hangulat.
A szívem sarkából egy gondolat bújik elő. Nem akarom, hogy megházasodjon. Hogy elvegyék tőlem. Hát milyen barát vagyok én?
Olyan, aki elárulja az otthonát, a barátját és majdnem megöli. Vagy meg is öltem. Egy kicsit legbelül.
Az érzés, ami mindig bennem bujkál, ha ő van az eszembe, most erősebb, mint valaha. De nem tudnám megfogalmazni, hogy mi ez az érzés.
Azt akarom, hogy velem maradjon. Hogy újra fusson utánam, mint egy nyúl, akinek egyetlen répája rohan előtte. Hogy én legyek az egyetlen, aki előtte halad, hogy aztán mellette legyen.
Valami folyik az arcomon. Éget, szúr, mar és tép. Fáj.
Fáj, mert szeretem őt.
Eljött az esküvő napja. Sakura már vagy ötször volt itt, hogy szóljak, ha kész vagyok, de még az ingemet sem vettem fel. Nem akarok menni.
Nem akarom látni, hogy végleg elveszítem, de meg kell tennem érte, mert ő nem ezt érdemli. Többet érdemel és sokkal többet, mint sem egy olyan női elme, mint Hinatáé vagy Sakuráé elérni, felfogni képes. De mennem kell.
Felöltözöm a fekete öltönyömbe és lassan elindulok. Nem akarok Sakurával menni. Ez a magam gyásza.
Lassan ballagok Konoha poros útján, ami a sírig tartó poklomba vezet. Minden egyes lépéssel kicsit meghalok. Legbelül. Ahogy ő is akkor, mikor itt hagytam őt.
Odaértem a teremhez. Még nem voltak sokan, ezek szerint nem késtem el. Bús ábrázatomat igyekeztem kissé normálisabbra varázsolni, már amennyire sikerült és beléptem a terembe.
És akkor megpillantottam őt. Ott állt a terem végén, a virágok között, hófehér öltönyben és narancssárga nyakkendőben. Szőke fürtjei mintha önálló életet élnének, égszínkék szemei pedig ragyogtak, ahogy mesélt.
A szívem hasadt meg.
Észrevett. A szeme sarkából. Ahogy meglátott, otthagyta az illetőt, akivel épp beszélgetett és elindult felém, hatalmas mosollyal az arcán.
Nemrég érkezett a meghívó. Egyszerű fehér papíron fekete kanyargós, cicomás kanákkal írva, díszesen és számomra már túl giccsesen Uzumaki Naruto és Hyuuga Hinata neve, miszerint meg vagyok invitálva az esküvőjükre, mint Naruto tanúja.
Boldognak kellene lennem és a örülni a szőke idióta fejének, mégis… Ha erre a papírra nézek, a szívem összeszorul és fogalmam sincs mi ez az érzés. Fájdalom? Talán.
Nem tudom, hogy azt hogyan kell érezni.
Arra eszméltem egy idő után, hogy a papírt a kezemben tartva ülök a nappalimban és csak az éjjeli lámpa fénye adja a homályt. Pont a kedvemhez illő hangulat.
A szívem sarkából egy gondolat bújik elő. Nem akarom, hogy megházasodjon. Hogy elvegyék tőlem. Hát milyen barát vagyok én?
Olyan, aki elárulja az otthonát, a barátját és majdnem megöli. Vagy meg is öltem. Egy kicsit legbelül.
Az érzés, ami mindig bennem bujkál, ha ő van az eszembe, most erősebb, mint valaha. De nem tudnám megfogalmazni, hogy mi ez az érzés.
Azt akarom, hogy velem maradjon. Hogy újra fusson utánam, mint egy nyúl, akinek egyetlen répája rohan előtte. Hogy én legyek az egyetlen, aki előtte halad, hogy aztán mellette legyen.
Valami folyik az arcomon. Éget, szúr, mar és tép. Fáj.
Fáj, mert szeretem őt.
~SNSN~SNSN~
Eljött az esküvő napja. Sakura már vagy ötször volt itt, hogy szóljak, ha kész vagyok, de még az ingemet sem vettem fel. Nem akarok menni.
Nem akarom látni, hogy végleg elveszítem, de meg kell tennem érte, mert ő nem ezt érdemli. Többet érdemel és sokkal többet, mint sem egy olyan női elme, mint Hinatáé vagy Sakuráé elérni, felfogni képes. De mennem kell.
Felöltözöm a fekete öltönyömbe és lassan elindulok. Nem akarok Sakurával menni. Ez a magam gyásza.
Lassan ballagok Konoha poros útján, ami a sírig tartó poklomba vezet. Minden egyes lépéssel kicsit meghalok. Legbelül. Ahogy ő is akkor, mikor itt hagytam őt.
Odaértem a teremhez. Még nem voltak sokan, ezek szerint nem késtem el. Bús ábrázatomat igyekeztem kissé normálisabbra varázsolni, már amennyire sikerült és beléptem a terembe.
És akkor megpillantottam őt. Ott állt a terem végén, a virágok között, hófehér öltönyben és narancssárga nyakkendőben. Szőke fürtjei mintha önálló életet élnének, égszínkék szemei pedig ragyogtak, ahogy mesélt.
A szívem hasadt meg.
Észrevett. A szeme sarkából. Ahogy meglátott, otthagyta az illetőt, akivel épp beszélgetett és elindult felém, hatalmas mosollyal az arcán.
- Örülök, hogy itt vagy – tette a vállamra a kezét -, Sasuke.
Reccs.
- Eljött a nagy nap – bólintottam. – Ki nem hagynám – villantottam a szokásos félmosolyt -, usoratonkachi.
Hosszú pillanatokig egymás tekintetét fürkésztük, mintha keresnénk valamit. Bármit, amibe megkapaszkodhatunk, mielőtt elnyelne a sötét éjszaka.
- Hogy van Hinata? – kérdeztem, hogy kissé megszakítsam a kontaktust.
- Jól. Egészen jól bírja a terhességnek ezt a szakaszát – mondta Naruto szinte rezzenéstelen arccal. – És Sakura?
- Ő is jól van. Bár sokat rugdossa – válaszoltam.
- Biztosan hiperaktív shinobi lesz majd – nevetett Naruto. – Hogy hogy nem jött veled?
- Egyedül akartam jönni.
- Fogsz ezért még kapni – nevetett.
- Nem érdekel – válaszoltam komolyan. De így is volt. Semmi sem érdekelt. Most nem. Sem Sakura, sem a születendő gyermekem. Sem Hinata, sem a gyermekük. Meg akartam állítani az időt.
Fájt, hogy szerettem mégis, szerettem, hogy fájt. Mert éreztem, hogy élek. Újra és újra. Minden mosolynál, ami Hinatának szólt.
Az esküvő alatt sikerült álarcot öltenem magamra. A ceremónia közben, mikor megkérdezték, hogy ki tiltakozik, olyan szívesen ordítottam volna.
Ordítottam is. Legbelül.
Tiltakozom! Tiltakozom!
De tudtam, hogy fájdalmat okozott volna neki.
Voltak dolgok, amiket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy ezzel fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.*
Azért, mert annyira szerettem.
Reccs.
- Eljött a nagy nap – bólintottam. – Ki nem hagynám – villantottam a szokásos félmosolyt -, usoratonkachi.
Hosszú pillanatokig egymás tekintetét fürkésztük, mintha keresnénk valamit. Bármit, amibe megkapaszkodhatunk, mielőtt elnyelne a sötét éjszaka.
- Hogy van Hinata? – kérdeztem, hogy kissé megszakítsam a kontaktust.
- Jól. Egészen jól bírja a terhességnek ezt a szakaszát – mondta Naruto szinte rezzenéstelen arccal. – És Sakura?
- Ő is jól van. Bár sokat rugdossa – válaszoltam.
- Biztosan hiperaktív shinobi lesz majd – nevetett Naruto. – Hogy hogy nem jött veled?
- Egyedül akartam jönni.
- Fogsz ezért még kapni – nevetett.
- Nem érdekel – válaszoltam komolyan. De így is volt. Semmi sem érdekelt. Most nem. Sem Sakura, sem a születendő gyermekem. Sem Hinata, sem a gyermekük. Meg akartam állítani az időt.
Fájt, hogy szerettem mégis, szerettem, hogy fájt. Mert éreztem, hogy élek. Újra és újra. Minden mosolynál, ami Hinatának szólt.
Az esküvő alatt sikerült álarcot öltenem magamra. A ceremónia közben, mikor megkérdezték, hogy ki tiltakozik, olyan szívesen ordítottam volna.
Ordítottam is. Legbelül.
Tiltakozom! Tiltakozom!
De tudtam, hogy fájdalmat okozott volna neki.
Voltak dolgok, amiket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy ezzel fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.*
Azért, mert annyira szerettem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése