Forgiven by Senna Rowen Snape

Forgiven by Senna Rowen Snape

Cím: Forgiven

Kategória: Anime, Naruto

Műfaj: Tragédia, Dráma

Szereplők: Uzumaki Naruto, Uchiha Sasuke

Figyelmeztetések: Szereplő halála, Shounen-ai

Fejezetszám: 1 - Befejezett: igen - Korhatár: R-12

Ismertető:

Csak egyetlen szót hallottam tőle, de abban minden fájdalom benne volt, amit valaha is érezhetett. Ordítani tudnék, hogy jöjjön haza, ha máshoz nem is, legalább hozzám. De azt hiszem, a mi dalunk ezzel a refrénnel örökre véget ért és már csak az outro lassú zongorája maradt hátra.

Hallgassuk hát együtt végig a gyönyörű zongora szólót, de nem garantálom, hogy könnyek nélkül a végére érünk. Te biztosan nem, de... mi sem.

„Sajnálom..."

Ez volt az utolsó, amit a szájából hallottam. Meglehet, hogy azt sajnálja, hogy elárulta a faluját, meglehet, hogy azt sajnálja, amit Sakurával tett, aki teljesen depresszióba esett miatta. De meglehet, hogy azt sajnálja, hogy engem itt hagyott és elvitte magával a szívem.

Annyi mindenért kellene bocsánatot kérnie tőlem, de ebben a szóban minden benne volt. A hangsúly, ahogy ejtette, az érzelem, amit mögé rejtett... És maga a fájdalom, mely megbújt mögötte.

Vajon megbocsájthatnék neki azért, amit velem tett? Vajon lehetne minden úgy, mint régen, amikor mindig mellettem volt és számítottam neki? Valamit? Bármit?

Nem. Semmi sem változna. Csak az ő lelkét könnyíteném meg vele, hogy kevesebb teher nyomja.

Legszívesebben ordítanék a dühtől, a fájdalomtól és a szenvedéstől. Minden percben, amikor rágondolok, ezer darabra törik a szívem, és érzem, hogy van, ami sohasem változik.

„Ő."

Igen. Ugyanaz marad, bármennyire is próbálom ráébreszteni a dolgokra. Bármennyire is próbálom rávenni, hogy ne a bosszúnak éljen, ő egyre csak azután rohan. Ha az egyik befejeződött, talál egy másikat. Ennek sohasem lesz vége.

„Örök körforgás."

Bár nem mondom soha, amikor összefutunk valamilyen eldugott helyen, ahol harcolunk és én győzködöm, de nem azért akarom hazahozni, mert Sakurának ez a kívánsága.

„Én akarom, hogy hazajöjjön."

Nem Sakurához, nem a falujához, nem a barátaihoz, hanem...

„Hozzám."

Azt akarom, hogy mellettem legyen. Azt akarom, hogy újra velem legyen és nem érdekel, hogy mit kell ehhez tennem. Ha kell, bűnbe esek, ha kell ölök, ha kell, akkor önmagam tagadom meg.

„Csak, hogy újra velem legyen."

Tudom, hogy fájdalmat érez, tudom, hogy megvetést érez, és azt is, hogy gyűlölködik. Utálja az egész világot, amiért az elvett tőle mindent, amit valaha szeretett.

„De én itt vagyok..."

Tudom, hogy fáj neki az, hogy megölte a fivérét, bár ő semmiről sem tehetett, hiszen csak a körülmények áldozata. Tudom, hogy fáj neki a magány, hogy senkiben sem bízhat és senkit nem szerethet, mert félő, hogy azt a személyt is elveszíti.

„De én mindig itt leszek..."

Elhiszem, hogy akkora a fájdalom, amit már nem bír másként elviselni, csak ha bosszút forral mások ellen, mert nem várja senki.

„Én várok rád."

Érzem, hogy a fájdalom, ami őt emészti olyan, mint a pokol tüze, de arca mindig rezdületlen marad. Érzem, hogy szüksége van valakire, aki megérti és megmenti őt attól, aki.

„Még mindig várok rád..."

Suttogom halkan, hogy gyere haza, és élj, mert megteheted. Suttogom, hogy várlak, de csak a szobám falai hallják a hangomat.

„Gyere vissza hozzám, Sasuke..."

Lehunyt szemmel álmodom talán, mikor egy nyikorgó hangot hallok. Talán a kilincs mozdult meg? Szemem nem merem kinyitni, mert félek, hogy csak egy újabb álom, amire azután szenderültem, hogy rád gondoltam.

„Szükségem van rád."

Hangom halk, mégis erőteljes, ahogyan a suttogó hangom átszeli a szobát, hogy a bejárati ajtóba ütközzön.

„Sasuke..."

A kilincs lenyomódik, majd egy nyikorgó hang jelzi, hogy valaki belép a lakásomba. Még mindig nem merem kinyitni a szemeim, de a szempilláim alól könnycseppek gördülnek.

„Szeretlek, Sasuke..."

Könnycseppjeim végiggördülnek arcomon.

- Tadaima - hallom az érkező suttogó hangját, majd belép a szobámba és leguggol az ágyam mellé. - Én is szeretlek, Usoratonkachi.

A becenévre kinyitom könnyes szemeim, majd az érkezőt pásztázom a félhomályban. Nem látom tisztán, de érzem, hogy tekintete rám szegeződik.

„Csak álmodom..."

- Nem álmodsz. Visszajöttem - simít ki egy tincset a szemeimből, majd homlokon csókol. - Hallottalak, hogy engem hívsz.

- Sasuke - eszméltem fel, majd azonnal a karjaiba vetettem magam.

- Nee - kezdte dörzsölni a hátam. - Ne sírj. Már itt vagyok. - Arcomat a vállába temetve itattam az egereket, majd elhajoltam, hogy a szemeibe nézhessek. Ki akartam olvasni belőlük, hogy mit érez.

- Szeretlek - suttogtam halkan, de tudom, hogy ő a lehető leghangosabban hallotta, ahogy csak lehet.

- Én is szeretlek - szólt ugyanolyan halkan, ahogy én tettem, majd az ajkaimhoz hajolt. Lágy csókot nyomott rájuk, majd visszacsókoltam. Nyelveink lassú táncot jártak. Szinte el sem hittem, hogy ez történik.

- El fogsz menni. Megint - tettem hozzá. - Tudom - folytattam.

- Igen, de csak egyszer. Addig veled maradok - szólt, miközben a hajamat birizgálta.

- Mikor?

- Amikor véget ér az út, amin járok. Onnan többé nem jövök majd vissza.

- Azt mondod, hogy itt maradsz? Végleg? - esett le a tantusz, hogy mit is mondott az imént.

- Igen. Veled maradok, mert te vagy az egyetlen, aki valaha is igazán számított nekem. Mindig itt leszek - tette a tenyerét a szívemre. - És itt - helyezte a másikat a homlokomra. - Mindig emlékezni fogsz.

- Mi? De...

- Naruto... Emlékezz, hogy ki voltam. - Sírógörcsöt kaptam. Tudtam, hogy valami nagyon nem jó. Éreztem. - És emlékezz, hogy ki lehettem volna... Melletted. - Sírtam. Megállás nélkül hullottak a könnyeim és nem tudtam megálljt parancsolni nekik. De talán nem is akartam.

- Nem... Nem! - hullottak a könnyeim.

- Naruto - suttogta Sasuke halkan, miközben ujjait végigsimította az arcomon, letörölve a könnyeimet.

- Ez nem lehet..! - Ekkor kinyitottam a szemeimet, de Sasuke sehol sem volt. Idegesen, könnyekkel küszködve öltöztem fel, majd szedtem össze a cuccaim, aztán kirohantam az éjszakába.

Rohantam, ahogy csak a lábam bírta. - Nem! - üvöltötték a gondolataim. Rohantam, egyenesen arra, merre a szívem vitt. Be a fák közé, mélyen az erdőbe. Aztán megálltam. Egy fa volt velem szemben, ami alatt ült valaki. Legalábbis úgy tűnt. Ahogy egyre közelebb mentem és kezdett kirajzolódni a személy alakja, úgy kezdtek el egyre jobban folyni a könnyeim. Odamentem és megnéztem a fiú pulzusát, de már nem volt tapintható és a bőre jéghideg volt.

„Halott. Meghalt..."

Könnyeim megállíthatatlanul folytak. Magamhoz öleltem a hideg holttestet, majd könnyes arcom a vállaiba temettem.

„Sasuke..."

Három nap telt el, és én itt állok a sírköve előtt. Még mindig nehezemre esik felfogni, hogy mi történt. Sasuke elhunyt. Tudtuk, hogy halálos sebet kapott, de hogy ki ölte meg és miért, arról fogalmunk sem volt. Hiába próbáltuk kideríteni, semmire sem jutottunk.

„Miért jelentél meg álmomban, Sasuke..?"

Jó kérdés... Talán azért, hogy elbúcsúzhassam tőle úgy, hogy még egyszer láthattam. Talán. De a valódi választ már sosem tudom meg.

Végigsimítottam a sírkövön. Könnyeim ismét megindultak, de már nem akartam takargatni vagy elfojtani őket.

„Hiányzol, Sasuke... Abban reménykedtem, hogy még ebben az életben együtt leszünk. Egymás mellett, mint két jó barát. A legjobb barátok. Abban bíztam, hogy elmondhatom neked, hogy valójában mennyire szeretlek. Annyira, hogy talán senki nem szeretett még így téged. Azt akartam, hogy tudd, mindig várni foglak és mindig megbocsájtok, bármit is követsz el."

Hogy miért? Miért is bocsájtanék meg neki, bármit is követett el? Hogy ölt, hogy hazudott, hogy bántott? Hát azért, mert...

„Szeretlek, Sasuke. Mindig is szerettelek és örökre szeretni foglak."

Egy csillogó könnycsepp hullott a sírkőbe vésett „Sasuke"-nek az „S" betűjére, majd végighaladt az íven. Naruto megremegett, majd lehunyta a szemeit és elindult a falu felé.

„Nem adom fel, Sasuke. Nézz engem. Esküszöm, hogy betartom az ígéretem. Hokage leszek, vagy ne legyen a nevem Uzumaki Naruto!"

Vége